A művészet helytállásra készíthet fel

Augusztusban, a díj átvételekor kiemelte, hogy bátyjának is köszönettel tartozik. Ennyire szoros volt a kapcsolat önök között? 

Tíz évvel volt idősebb nálam, sok mindenben példaképem volt. Ő 1947ben érettségizett, én 1957-ben. László az érettségi után Pozsonyban folytatta tanulmányait. Ott lett a Pionírok Lapja szerkesztője, majd főszerkesztője. Onnan került később az Új Szóhoz. 1968-ban a szovjet megszállás idején ő volt a főszerkesztő-helyettes, s mivel a főszerkesztőnek akkor nyoma veszett, a legkritikusabb időszakban ő irányította a lap megjelenését. Ezt sínylette meg, mert a normalizáció éveiben nem publikálhatott, teljesen félreállították. Csak a rendszerváltás után került vissza a laphoz. Szülőfalujában, Paláston munkája elismeréseként 1994-ben díszpolgárrá avatták. Helytállása, kitartása, emberiessége mindig előttem lebeg, amikor emlékeimben felidézem őt. 

Gondolom, a neveltetésük is meghatározta, hogy mindketten humán pályára léptek? 

László bátyám eredetileg orvosnak készült, majd néhány szemesztert a jogtudományi karon is hallgatott, de az újságírás jobban vonzotta. Én magyar–szlovák szakon végeztem a Comenius Egyetemen, de egy szemesztert hallgattam a prágai Károly Egyetemen is, ahol nemcsak Rákos Péter hatott rám, hanem a cseh strukturalizmus jeles képviselője, Jan Mukařovský is. Nagy érdeklődéssel hallgattam az előadásait. Az olvasás igényét nagymértékben jó anyámnak köszönhetem, aki munkája mellett mindig talált időt az olvasásra. Szüleink magatartásában az emberiességet láttuk mindig, még a háború alatt is. Jó anyám többször meglátogatta zsidó ismerőseinket Ipolyságon a gettóban, bár ezt is tiltották a törvények. Ilyen előzményekkel, és tudva, hogy helytállásra, humán magatartásra elsősorban a művészet készíthet fel, egy percig sem tétováztam, hogy milyen irányban induljak el az életpályámon. 

Önre is kihatott, hogy bátyjának 1968-ban távoznia kellett az Új Szó szerkesztőségéből? 

Miután elbocsátották az Új Szótól, kapott egy szimpla állást kevés fizetéssel, és húsz évig tengődött. Mindez erejének teljében történt vele, amikor az ember a legnagyobb teljesítményekre képes. A család nehezen viselte, és rám is erősen kihatott a menesztése. Nem beszélve arról, hogy a normalizációs megtorlások engem is érintettek. Bár rendszeresen publikáltam a legkiválóbb magyar nyelvészeti és irodalmi folyóiratokban, mint a Magyar Nyelvőr, a Nyelvtudományi Közlemények, az újvidéki Híd, az Irodalmi Szemle, majd szlovák folyóiratokban is, a Slovenské pohľadyt vagy a Romboidot említeném, a docensi fokozatot csak 1984ben sikerült megszereznem. Akkor már kissé enyhülni kezdett az ideológiai nyomás, ettől függetlenül egészen 1989-ig másodrendű állampolgárnak számítottam. 

Aztán viszont díjak sorával ismerték el az érdemeit. 

A nyitrai egyetemen 2010-ben dékáni, 2016-ban pedig rektori díjban részesítettek. Az első rangos díj a Tatran Kiadó díja volt, amelyet a szlovák poétikai szótár második kiadásáért ítéltek oda 1987-ben. Meghatódva vettem át tavaly Nyitrán a Pavol Strauss-díjat. Büszke vagyok rá azért is, mert a névadóval egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig szoros kapcsolatban voltam. Talán a legkarizmatikusabb egyéniség volt, akivel valaha is találkoztam. Kitűnő sebész volt, de költőként és esszéíróként is jelentős. Hányatott élete volt. A szlovák állam idején zsidóként üldözték. Konvertált, buzgó katolikus lett, a szocialista rendszer viszont ezért helyezte mellékvágányra. A Pavol Strauss-díjat olyan egyéniségek társaságában kaptam meg, mint Anton Srholec atya, aki in memoriam kapta és a nemrégen elhunyt Marián Varga zeneszerző. A magyar állami kitüntetés a legkedvesebb, mert mögötte ott érzem a bátyámat és a szüleinket is, akik a magyarság iránt érzett szeretetet belém oltották. De meg kell említenem feleségem családját is, a Kálnássy családot. Apósom nemesi származása egészen 1252-ig nyúlik vissza, gyökerei pedig a kelet-szlovákiai Kálnás, Kálnište községhez kötődnek. Szívesen vállalom a kettős identitást, amelyet szinte példaszerűen jelképez a Pavol Strauss-díj és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje rövid idő leforgása alatt. 

Melyek irodalmi munkássága legfontosabb szakaszai? 

Elöljáróban el kell, hogy mondjam, az első nyolc osztályt Ipolyságonaszlovákiskolábanvégeztem. De miután létrehozták az akkor 11 éves középiskolának nevezett magyar iskolát, az utolsó három tanévet ott jártam, és magyar érettségivel jelentkeztem az egyetemre. Első jelentősebb tanulmányom a Magyar Nyelvőrben jelent meg a palásti nyelvjárásról. Pozsonyból a nyitrai főiskola magyar tanszékére kerültem, akkor már rendszeresen jelentek meg tanulmányaim folyóiratokban. Az igazi fejlődést az jelentette, amikor létrehoztuk az Irodalomkommunikációs Kutatóközpontot, ahol František Miko vezetésével kifejlesztettük a szövegelemzés új módszereit. Ez magyarországi szakmai körökben is visszhangra talált. Első három könyvem magyarul jelent meg. Közülük a legjelentősebb a Stilisztika és statisztika című, a budapesti Akadémiai Kiadó adta ki 1974-ben. A Poétikai szótár előbb magyarul, majd szlovákul jelent meg. Az jelentősen eltér a magyar változattól. A szlovák kiadás rövid idő alatt elfogyott. A második kiadás 10 000 példányban jelent meg. A Poétikai szótár mind ez ideig a legsikeresebb könyvem. 

Hogyan született meg? 

Megrendelésre. A 70-es években már nem számítottam jó kádernak, de a Pedagógiai Kiadó akkori igazgatóhelyettesével, Bertók Imrével jó kapcsolataim voltak, s megegyeztünk, ha hajlandó vagyok elkészíteni egy poétika szótárt, azt mindenképpen kiadja. Akkoriban sokat olvastam a legújabb magyar irodalmat, például Weöres Sándorral személyesen is megismerkedtem nyitrai látogatása során, gondolom, így jó példákkal tudtam illusztrálni az egyes poétikai fogalmakat. Aránylag jól ismertem a poétikai szakirodalmat is, mindazt, ami magyarul, szlovákul vagy csehül megjelent, de már akkor kitekintésem volt a lengyel, a német, az orosz szótárirodalomra is. Azóta eltelt 40 esztendő, s nemrégiben megszólított a budapesti Tinta Könyvkiadó igazgatója, hogy szeretné a szótárt ismét kiadni. Bele is egyeztem, de bizonyos javításokat, kiegészítéseket el kell végezni rajta. 

A magyar kitüntetés átadóján elhangzott laudáció szerint kutatásai az intertextualitás problematikájára, az intermedialitásra és a posztmodern jelenségére fókuszálnak. Mi ennek a lényege, röviden? 

Az ilyen méltatás jóleső érzésekkel tölti el az ünnepeltet, de általában nem teljes. Itt is kimaradt, hogy az egzakt, statisztikai módszerek alkalmazását a stilisztikai kutatásokban én indítványoztam elsőként a magyar nyelvtudományban. Ugyanez érvényes a posztmodernre is, de szlovák vonatkozásban. A posztmodern legjellemzőbb velejárója az információs társadalom, főleg az internet térhódítása, a mobil használata. A művészetben jobbára a tömegkultúra dominál, amivel sajnos együtt jár az is, hogy az emberek keveset olvasnak, mármint napilapokat, értékesebb irodalmi műveket. Ezzel függ össze kissé az intertextualitás és az intermedialitás is. Sok művészeti alkotás úgy születik, hogy egy előző művet imitál vagy parodizál. Persze, van erre példa a múltból is: Karinthy Frigyes Így írtok ti című műve intertextualitásra épül. Hogyha a szövegközi kapcsolatokat az olvasó nem fedezi fel benne, akkor nem nyújthat a könyv megfelelő élményt. Karinthy műve az utószöveg, a parodizált mű az előszöveg. Az intermedialitás legkézenfekvőbb megnyilvánulása viszont az a tömérdek film, amely irodalmi mű alapján készült, például Jókai vagy Mikszáth regényeinek filmváltozatai. Itt a szövegköziség nem marad meg az irodalom szintjén, mert az új alkotás átível egy másik médiumba. 

Miként változik a stilisztika az internet korában? 

A stilisztika az a tantárgy, amelyet legtöbbet tanítottam, de ma már a retorika a népszerűbb tudományág. A nyelvi megnyilvánulások, a szöveg elsődleges célja a hatás elérése, s ezt retorikai eszközökkel célszerűbb vizsgálni. Az internet, a tömérdek blog, valamint az SMS-ek vizsgálata újabb kutatási terület, amelyre a szakemberek egyre jobban fókuszálnak. Itt továbbra is szükség van a stilisztikai módszerekre, hiszen az információátadás most is jobbára nyelvi kifejezőeszközök segítségével történik. Nem beszélve arról, hogy a nyelvtudomány ott állt az internet születésénél, annak bölcsőjénél. 

Hogyan kezdődött a magyar és a szlovák irodalomtudomány közötti közvetítői szerepvállalása? 

Akkor kezdődött, amikor az Irodalomkommunikációs Kutatóközpont tudományos munkatársa lettem. Tudományos konferenciákat szerveztünk, s ezekre, kezdeményezésemre mindig meghívtunk magyar szakembereket. Így kerültem kapcsolatba Hankiss Elemérrel, Voigt Vilmossal és másokkal, akiknek a tanulmányai meg is jelentek a mi tanulmányköteteinkben. De megjelentettünk magyar szakkönyveket is. A feleségem fordításában 1977-ben jelent meg szlovákul Voigt Vilmos Bevezetés a szemiotikába, valamint 1971-ben Szabolcsi Miklós Jel és kiáltás című könyve. A 60-as évek végén és a 70es évek elején Magyarországon szinte minden jelentős konferencián részt vettem, ahol az előadásaimban mindig is hivatkoztam a szlovák és a cseh szakirodalomra. Akkoriban óriási érdeklődéssel fogadtak Magyarországon mindent, ami a cseh strukturalizmusra vonatkozott. Valamelyest hozzájárultam ahhoz, hogy a strukturalizmus meghonosodjék Magyarországon. Megszerveztem szlovák szakkönyvek magyar fordítását, így jelent meg 1980-ban Rudolf Chmel Két irodalom kapcsolatai című könyve magyarul. A bátyám ültette át magyarra, de mert az ő nevét fel sem lehetett tüntetni, az én nevem szerepel fordítóként. 1980-ban Teleki Tiborral együtt lefordítottuk Anton Popovič A műfordítás elmélete című könyvét, de abban is csak az én nevem szerepelhetett. 

A nyitrai Közép-európai Nyelvek és Kultúrák Intézetének igazgatójaként ön is számos konferenciát gesztorált. 

Az intézet évente legalább három tudományos konferenciát rendez. A cseh irodalomnak és filmnek szentelünk elsősorban figyelmet. A zsidó kultúra külön is szívügyünk egy olyan korszakban, amikor egyre nagyobb teret hódítanak a fasiszta elemek. Kötelességünk feleleveníteni, hogy a gázkamrák, a haláltáborok a világtörténelem legnagyobb gaztettei közé tartoznak. Szorosan együttműködünk a budapesti Holokauszt Emlékközponttal. A konferenciák szervezése és a kötetek kiadása Hrbácsek Magdaléna érdeme. A lengyel kollégákkal ugyancsak szoros kapcsolataim vannak, a poznani Adam Mickiewicz Egyetemen négy évig kutattuk a közép-európai posztkolonializmust. 

Szöveggel foglalkozó szakemberként hogyan került ki a nemzetközi színtérre? 

A 70-es évek elején a szemiotika keltette fel az érdeklődésemet. Ez a tudományág hozott leginkább össze magyar szakemberekkel. A magyar jeltudomány klasszikusával, Voigt Vilmossal mindmáig tartom a kapcsolatot. A szocialista rendszerben a szemiotika vörös posztónak számított, ennek ellenére e tudományban elért eredményeim kapcsán figyeltek fel rám leginkább külföldön. A Magyar Szemiotikai Társaság tiszteletbeli tagja vagyok. 2008-ban Ochridban a 14. Nemzetközi Szlavisztikai Kongresszuson megválasztottak a Szláv Poétikai Bizottság elnökévé. Könyvem csak egy jelent meg külföldön, az is Budapesten, de számtalan tanulmányom látott napvilágot különböző országokban és nyelveken, angolul, oroszul, németül, lengyelül, szerbül, csehül, de még finnül is. Már jócskán benne vagyok a korban, de még mindig sok a megrendelés, nagy az igény az újabb tanulmányaimra.