Nem elég csak magunkkal törődni

Maholnap három hete házi karanténban tölti napjait Zsilka Tibor, elszigetelten a külvilágtól, de nem egyedül, hanem a feleségével kettesben. 

„A koronavírusról Kínából felröppent első híreknek nem szenteltem különösebb figyelmet. Amikor egyre jobban terjedt, és már nálunk is megjelent, be-bejártam az egyetemre, de egyre kevésbé kerestem a közvetlen kapcsolatot a kollégáimmal. Pontosabban, beszélgettünk ugyan, de megtartottuk a nagyobb távolságot. Ez nem annyira a félelem kérdése, mint inkább a fegyelemé, amely, gondolom, az én korosztályomra jobban jellemző, mint a fiatalabb nemzedékre. Mi, nyolcvan-egynéhány évesek ugyanis egyet-mást átéltünk már, vannak bizonyos tapasztalataink. 1939 januárjában születtem, ez az év a második világháború kezdete. Akkor a józan észt kezdte ki a láthatatlan vírus, a vérengzés és az öldöklés korát éltük egészen 1945-ig. Ha bárki azt hiszi, hogy ezt könnyebb volt átvészelni, téved.”
Zsilka Tibor családja akkor egy Ipolysághoz közeli községben, Vámosmikolán élt. Ő hatéves volt, amikor közeledett a front. 

„Apai nagyanyám szörnyű körülmények közt vesztette életét. A nagynéném gyermekei kicsik voltak, roppant éhesek, nagyanyám pedig a házba készült bemenni kenyeret sütni, s az udvaron telitalálat érte. Csak napok múlva találtak rá. Ő volt az egyik áldozata a világháborúnak, amit személyesen nehezebb feldolgozni, mint a statisztikákban rejlő milliókat. Így van ez a koronavírussal is. Amíg közvetlenül nem érint bennünket, addig csak feszengünk, félünk, de nincsenek közvetlen tapasztalataink. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk. Viszont igen aggasztanak az Olaszországból és Spanyolországból érkező hírek, főleg a halálos áldozatok száma. De a magyarországi és szlovákiai intézkedések egyelőre fékezik a vírus terjedését, ezért próbálom én is úgy rendezni a hétköznapjaimat, hogy túlságosan ne érezzem a változásokat, korlátozásokat. Furcsát mondok, de a koronavírus bizonyos értelemben igazságosabb, mint a háború, mert a fiatalabb nemzedéket kevésbé sújtja, mint bennünket, idősebbeket. Nyolcvan év körülieket.”

Napi programjával kapcsolatban kiemeli, ha az ember egészséges vagy nem gyötrik egyéb gondok, 
a munkát nem szabad kihagyni. 

„Reggel hét óra tájt kelek, a napot imádsággal kezdem. A reggeli és a kávé után serény munkába fogok. Megrendelésre éppen befejeztem egy hosszabb tanulmányt a zsidó humorról. A munkahelyemen egy folyóiratot indítottunk, s most készül egy különszám a zsidó kultúráról. A humor nagyon kellemes hatást vált ki e nehéz időszakban. Egyrészt leköti a figyelmemet, másrészt megfelelő távolságra tartja tőlem a kellemetlen gondolatokat. Eszembe juttatja egykori jó ismerősömet, mondhatnám barátomat, Pavol Strauss doktort, aki nemcsak kitűnő orvos volt, hanem író is, remek humorérzékkel. Nyugdíjazása után egy időben a patológián alkalmazták. Egy ízben felkerestem, s megkérdeztem tőle, hogy érzi magát. »Nagyon jól – hangzott a válasz. – Itt vannak a legfegyelmezettebb páciensek«.”

Zsilka professzor úr elégedettséggel mondja, akad bőven tennivalója, mert, aki tartja a munkatempót, azt a munka meg is keresi. 

„A munka, vagyis a tevékenység most igen fontos. Nemcsak gyógyít a munka, hanem lefoglalja a gondolkodásunkat, helyes irányba tereli. Ezt katonáskodásom idején sulykolták belénk, bár ott a foglalkoztatás sokszor értelmetlen parancsok teljesítésére irányult. Az egyetem elvégzése után két évig volt szerencsém ezt megtapasztalni. Amikor 1962-ben magamra öltöttem a mundért, rövidesen bekövetkezett az ún. kubai válság. Akkor volt az emberiség a legközelebb az atomháború kitöréséhez. Ez a szörnyű kezdet, valamint a komplett két esztendő zöldben viszont sok mindenre jól felkészített: azt szuggerálta belém, hogy veszély esetén, amilyen ez a mostani koronavírus-járvány okozta helyzet is, állandóan foglalatoskodni kell valamivel. Ilyenkor nem szabad fölöslegesen tépelődni, apátiába süllyedni. Kissé érvényes Švejk, a derék katona mondása: »Aki gondolkodik, az nem katona.« Modifikálva: aki most nem talál megfelelő elfoglaltságot magának, az sokkal tragikusabbnak látja az elkövetkezendő napokat, hónapokat…”

Nem elég viszont csak magunkkal törődni, fontosabb a család, a baráti kapcsolatok fenntartása – figyelmeztet. 

„Gondolni kell főleg azokra, akik egyedül vannak, akik számára most nem maradt más, csak a mobil vagy az internet. Nekik jólesik minden buzdító szó, hálásak, hogyha érdeklődünk irántuk, meghallgatjuk a véleményüket, kételyeiket, vallomásaikat. A fiatalok, úgy vélem, könnyebben viselik a jelenlegi állapotot. Az egyik unokám a skóciai Aberdeenben végzi az egyetemet, most készül leadni a baccalaureátusi munkáját, utána még három vizsga vár rá. Ő is karanténban van, mindent a szobájából intéz. Vasárnap hosszan beszéltem vele, semmi rémület nem látszott az arcán. A skypolás, az instagramok, valamint 
a mobil sok lehetőséget nyújtanak 
a kapcsolatok fenntartására. Főleg 
a viccek terjednek szaporán ezeken a csatornákon, hiszen minden tragikus helyzet szinte fokozott mértékben termeli a humort.” 

Munka után a tévé mellé is leül, de ahogy mondja, nem szán rá nagyobb figyelmet, mint eleddig. 
„Sőt, valami ki is maradt az állandó műsoraim közül. A labdarúgás. Gyermekkoromtól hódoltam ennek a sportnak, láttam az Aranycsapatot játszani, Kocsis Sándor mindmáig a legkedvesebb focistám, bár az eltelt időben sok nagy játékosegyéniséget láttam játszani élőben vagy a tévében. Ipolyságon töltöttem a gyermekkoromat, az Ipoly utcán laktunk, ahol Daučík bácsi a szomszédunk volt. Az ő lányát vette feleségül Kubala László, akinek a barcelonai Nou Camp stadion előtt szobrot állítottak. A fia, Ferdinand Daučík, vagy Ipolyságon Daučík Nándi alapozta meg mint edző a Slovan Bratislava, illetve az ötvenes évek elején az FC Barcelona hírnevét. Jómagam is fociztam, s ennek köszönhetően fontos kedvteléseim közé tartozott a mérkőzések figyelemmel kísérése egészen addig, amíg a koronavírus nem szüntette meg a labdarúgó-mérkőzéseket és a közvetítésüket. Minden szombaton és vasárnap, de hét közben is követtem az FC Barcelona, a Bayern München vagy az FC Liverpool mérkőzéseit.”
Ennek híján a focinézésre szánt időben is könyvet vesz a kezébe. 

„Az olvasás a mai napig kedvenc elfoglaltságom. Manapság olyan olvasmányokhoz nyúlok, amelyek semmiféle betegséget vagy szörnyűségeket nem idéznek fel, s ha igen, akkor e témát is derűsebb megvilágításban tálalják. Másodszor élvezem Edgar Hilsenrath A náci és borbély című művét, amely furcsa tartalmával kitűnő szatíra. Nemcsak a nácizmust pellengérezi ki, hanem a köpönyegforgatást is nagyszerű eszközökkel teszi nevetségessé. Mindenképpen olyan regényeket érdemes most olvasni, amelyek lekötik a figyelmünket, s képesek elvonni gondolatainkat a szorongástól, belső vívódástól. Aki hívő ember, belelapozhat a Bibliába, mindig talál benne érdekes részeket. Mindez megnyugvást hozhat. Este pedig, ha lefekszem, fejem felett van a mártír életű Pavol Gojdič püspök ereklyéje, ő őrködik felettem.”