A műalkotás lényege a kisugárzás

TALLÓSI BÉLA

A kiállítás gazdag válogatást nyújt az utóbbi tíz évben készült bronzszobrokból, a Csend-Élet, a Bőröndmesék, valamint a Romtornyok sorozatokból, ám felvételről az előző alkotói korszakokba is betekintést nyújt. Lipcsey Györggyel életjubileuma és pozsonyi kiállítása kapcsán beszélgettünk.

Mire törekszik a művész a jubileumi kiállítás megrendezésével, hogyan készül rá?

Mint egy kihívásra. Jó pár éve igyekszem megszabadulni a társadalmi „beosztásaimtól”, hogy alkotással tölthessem a legtöbb időmet. Hosszú ideig monumentális szobrokat készítettem, ritkán kisebb méretűeket. Nyolc évvel ezelőtti kiállításomon azonban bemutattam 10–11 bronzszobrot, amelyek kimondottan kisplasztikák voltak, ezek akkor előrevetítették, milyen irányban szeretnék alkotni. Tíz év alatt, amióta a bronzzal foglalkozom, összegyűlt az a közel száz szobor, amelyek e mostani kiállításom gerincét képezik. Egy ilyen, átfogó kiállításhoz nem egyszerű megtalálni a rendezési elvet. Az ember hajlamos rá, hogy sok mindenfélét beválogasson a kiállítandó anyagba, hogy minél többfélét meg tudjon mutatni munkásságából. Egyik elképzelésem az volt, hogy kiválasztom a hat legfontosabb szobromat. Kérdés, mi alapján tegyem ezt, mert nem szempont, hogy ránézek, és tetszik. Érzelmi alapon sem lehet válogatni és dönteni. Alaposan át kell gondolni, hogy az alkotói fejlődés szerinti korszakolás szempontjából miért volt fontos és miért a legfontosabb egy bizonyos mű. Végül úgy döntöttem, hogy inkább a bronzszobraimat prezentálom.

A Csend-Élet tehát nem visszatekintő kiállítás?

Valójában az is. Örülök, hogy kiállíthatom az utóbbi tíz év anyagát, de mégsem csak azt. Nyolc évvel ezelőtt nagyobb kiállításom volt Dunaszerdahelyen, három helyszínen. Az ArtMa Galériában, ami akkor még működött, a legrégebbi munkáim, a Tömbök és Vonalak, a Csallóközi Múzeumban a Vészjelek kaptak helyet. A Kortárs Magyar Galériában pedig az akkori legújabb alkotásaimból mutattunk be válogatást. A teljes anyagot DVD-re rögzítettük, ami a pozsonyi kiállításomon is megtekinthető. Nem tartom fontosnak, hogy gyakran állítsak ki, mert a lényegen igazából nem vagy nem sokat változtat egy-egy prezentáció. Azért sem, mert eléggé kis közösség foglalkozik a képzőművészettel, ugyanúgy, mint a költészettel. Az irodalmi mű esetében a könyvben történő megjelenés a lényeg, s bár jó dolog az író-olvasó találkozó, valójában a kötetbe fűzött mű az igazi érték. Az az, amit mindig lapozni fognak. Mehetsz író-olvasó találkozóra, és hetente szavalhatod a versedet, de amikor már nem leszel jelen, akkor dől el a minőség, az értékbeli tartósság. Nem volt hiányérzetem, hogy utoljára nyolc éve állítottam ki, s nem nyomasztana, ha nem most, a jubileumra, hanem valamikor egy-két év múlva, spontán rendeztünk volna tárlatot, bár nagyon örülök annak, hogy ez most megvalósult.

Hatvanévesen, ilyen gazdag anyag közönség elé tárásakor, visszatekintve érzi- vagy érezte-e valamiféle hiányát annak, hogy többszöri próbálkozásra sem sikerült bekerülnie a képzőművészeti egyetemre?

Mindennek van előnye és hátránya is. Elejétől fogva csak magamra számíthattam. Úgy kezdtem a pályámat, hogy semmit sem tudtam a mesterségbeli fogásokról. Volt egy bicsakom, és elkezdtem faragni. Amikor a rendszerváltást követően nekifogtam az első köztéri szobromnak, úgy készítettem el, hogy nem volt előttem példa vagy minta. Nem láttam, hogyan dolgozik más művész. Nem volt, akitől elleshettem volna a mesterséget. Minden egyes átmenetnél, amikor a fa után a kővel kezdtem foglalgozni, majd később a bronzzal, mindenre magamtól kellett rájönnöm. Annyiból viszont talán éreztem pozitívumát annak, hogy saját utat kezdtem el járni és jártam be, hogy senki nem próbált meg befolyásolni.

Említette az átmeneteket. A formavilág és az anyaghasználat változásai tudatos vagy automatikus, ösztönös fejlődés?

Az önépítés lépcsőiként a folyamatos és természetes fejlődés hozza magával. De sosem fordítottam hátat annak, amit korábban csináltam. Parasztfigurákkal kezdtem. Később a realisztikus felületeket leegyszerűsítettem. A fej nem kapott részletekbe menő kidolgozást, a kezek is csak jelezve voltak. A gömbölyű formák után geometriai testeket faragtam, az egyiptomi művészet hatására domborműszerűen jelenítve meg a témát. Ezt a köztéri szobrászatomban is érvényesítettem. A folyamatos alkotás magával hozza a formai változás igényét. Ami viszont fontos, hogy a szikra, a lényegiség, aminek benne kell lennie a műben, megmaradjon. Az egyik formavilágból átmentődjön a másikba.

Egyfajta jelszerűség is megjelent ekkortájt, amikor a hegyes formákkal kezdett erős érzelmeket keltő tartalmakat kifejezni.

A geometrikus testek után szúrós, bökős szobrokat alkottam, kovácsoltvas kombinációval, kötél átfűzésekkel vagy átfonásokkal. Az előző korszakok műveiben a tudatosság a kompozícióépítésben érvényesült erőteljesebben. A kombinált anyaghasználattal készült, szúrós szobrokban viszont a témaválasztás, a történelmi tapasztalatra figyelés volt tudatos. Nagyapám, apám elbeszéléseiből, s abból, amit én átéltem, azt szűrtem le, hogy Európának ebben a térségében, ahol élünk, mindig veszélyeztetve voltunk. A veszély kivédésére – és erről is üzennek a félelmet keltő, szúrós-bökős alakzatok – szükségünk lenne valamiféle burokra, hogy megvédjen bennünket a támadásoktól, az agresszív hatásoktól. A Munkácsy-díjjal is ezeket a szobraimat, ezt az időszakomat értékelték és ismerték el. Az akácfahusángokból épített munkáim egy másfajta veszélyt, a környezetünk, a természet fenyegetettségét fejezik ki.

Legutóbbi alkotásaival a bronzhoz jutott el.

Mai világunkban a képzőművészet közel sem abba az irányba megy, hogy bronzszobrokat és olajfestményeket készítenek a művészek. Ám abban, amit jelenleg csinálok, nem a bronz a lényeg. A szobor értékének meghatározásában nem az anyag a fontos. A legócskább matériából is lehet nagyot, örök időkre jegyzett művet alkotni. Az alkotás alapvető eleme a gondolat. Fontos tényező az is, hogy valaki képes-e valamilyen szinten előrelátni. Lényegi komponens továbbá a nyelvezet. A mai művészi megszólalásokban azonban nagyon nehéz fogódzókat találni. A legmodernebb irányzatokban nincsenek olyan, a nyelvezet értését könnyítő, eligazító, irányadó pontok, amelyek vezetnének a mű azonosításában. Ez abból is adódik, hogy ahány művész, annyiféle vizuális nyelv létezetik. Művészettörténészek feladata lenne az igazi érték megfogalmazása. Ám ahhoz, hogy valaki egyáltalán hozzá merjen fogni ennek a definiálásához, nagyon át kell látnia ezt a területet. Ritkán találok olyan művészeti, művészetelméleti és -elemző írást, amely meg tudná fogalmazni az utóbbi évtizedek képzőművészetét. Visszakanyarodva a bronzhoz, az anyag kérdéséhez, a műalkotás lényege a kisugárzás. És, hogy árad-e belőle megragadó erő, alapvetően nem attól függ, ki milyen anyagból vagy médiummal alkotja meg, tehát hogy papírból, bronzból vagy fénnyel születik-e. Akarással nem lehet elérni, hogy ott legyen benne az erő, és nem is a véletlen műve. A művész személyiségéből, lényéből, tehetségéből eredően vagy ott van benne, vagy nincs. A legerősebb kisugárzást a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, Michelangelo remekén éreztem. A modernsége a bátorságban rejlik. Hogy megelőzte a korát, kinőtt a szakrális ábrázolásból, és más dimenzióba lépett. Az ilyen nagy erejű műben van valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Amit nem értünk, aminek nem tudjuk a titkát, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni. A művészet nagyszerűsége, hogy ezt mégis közvetíteni tudja.