A mindennapi ige segítsége

Somogyi Tibor felvételeErdélyi Géza sorsa szinte jelképes rímeléssel cseng össze a szlovákiai magyarság sorsával – mondta bevezetőjében Miklósi Péter. Az eseményekben gazdag életpálya felidézése a gyermekkorral indult. Erdélyi Géza az Ung megyei Abara szülötte. „Mindenki magával viszi a gyermekkorát – mondta, utalva arra, hogy a gyermekkori élmények meghatározóak minden ember életében. Mint megjegyezte, elsősorban a „szülői otthon” volt az, amihez nagyon kötődött. „Úgy neveltek bennünket, hogy ebből még ma, hetvenévesen is tudok meríteni.” Református lelkészi családban nevelkedett, anyai ágon egészen Bethlen Gáborig vezetik vissza a családfájukat. Arra a kérdésre, mikor mondta el az első igazi fohászát, így válaszolt: „Nagyon korán. Pici koromtól sokszor voltam ugyanis életveszélyben, és később is mindig voltak az életemnek olyan eseményei, amelyek nem engedték, hogy elfeledkezzek a fohászról.”

Az igazi indíttatást azonban a komáromi, néhai bencés gimnázium jelenti számára. Az 1951-ben megnyílt, akkori egyetlen magyar gimnázium diákjaként olyan kitűnő társakkal tanult ott egy időben, mint Koncsol László, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Tóth Mária. Erdélyi Géza ma is nagyra becsüli szülei bátorságát, hogy tizenéves gyerekként messzire engedték otthonról. „Nagyon jól tették, mert önállóságot tanultunk, és a gimnáziumban nagyszerű tanáraink voltak.” Az ország különböző részeiből összesereglett diákok mindegyike „vitte magával a »hátizsákját«, amelyben a »saját kincsei« voltak, s amellyel egymást is gazdagítottuk.” Felidézte azt is, hogy ballagáskor még a gimnázium szigorú testnevelő tanára is elérzékenyült, és könnyekkel a szemében jegyezte meg: „Ilyen osztály sem lesz itt többé.” A komáromi évek után a prágai Károly Egyetem Komenský Teológiai Karán folytatta tanulmányait. Saját bevallása szerint nem érezte magát idegennek a száztornyú városban, amely „tálcán kínálta a kultúrát”, s amelyet Európa talán legszerencsésebb városaként jellemzett, hiszen a II. világháborút „megúszta”mindössze néhány bombával, és kilenc évszázad építészeti emléke maradt meg épségben az utókor számára. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a művészettörténettel is komolyan kezdett el foglalkozni. (Ennek ékes bizonyítéka a Gömör vármegye klasszicista építészete című kötete.)

Talán nem mindenki előtt ismert az a tény, hogy a püspök úr tagja volt a szlovákiai könnyűatlétikai ifi válogatottnak, és röplabdázott is. Édesapja nevelte a sport szeretetére, a sport pedig arra, hogy megtanuljon célt látni és a célért megküzdeni. Mint megjegyezte, az életben semmi sem véletlen, és megvolt az oka annak, hogy fiatalon sokat sportolt: később, az élet hozta nehéz helyzetekben a lelki erőnlét mellett a fizikai erőnlétre is nagy szüksége volt.

Annak ellenére, hogy a szíve visszahúzta szülőföldjére, végül „Gömörországban” gyakorolta évtizedeken keresztül a hivatását. Rozsnyón csaknem két évtizeden keresztül szolgált. „Nagyon érdekes emberek lakják Gömört – mondta –, a gályarab prédikátoroknak majdnem a fele gömöri volt, és hitükhöz mindvégig hűségesek maradtak.” Lelkészként, családapaként még arra is jutott energiája, hogy „másodállásban” katalogizálja az Andrássy-család betléri könyvtárát. A megpróbáltatások évei Rozsnyóhoz és Hanvához kötődnek: ekkor „figyelt fel” tevékenységére a titkosrendőrség, és megkezdődtek a kihallgatások, az állandó zaklatások. „Nagylelkűen” azt is felajánlották neki, átköltözhet Magyarországra. Ő azonban maradt. Mint mondta, ahhoz, hogy ezt az időszakot kibírja, kellett a mindennapi ige. Bibliájának lapjai tele vannak dátumokkal, mindegyik egy-egy becitálás idejét jelzi.

Miklósi Péter azon kérdésére, mi a különbség a keleti és a gömöri ember között, így válaszolt: „A keletiek a szívükkel gondolkodnak, a gömöriek viszont érezni is az agyukkal akarnak.” Jelentős eredménynek tartja, hogy Rimaszombatban újraindult a nagy múltú gimnázium, elkeseríti viszont az a tény, hogy nem minden magyar szülő íratja oda a gyermekét. A saját szüleit hozta fel példaként, akik 400 kilométeres távolságba küldték középiskolába, csak azért, hogy az anyanyelvén tanulhasson.

Napjaink egyik negatívumának azt tartja, hogy egyre inkább a pénzszerzés körül forog minden. Egyoldalúvá vált az élet, az emberek elmennek az értékek, a kulturális, lelki, szellemi kincsek mellett. „Zuhanórepülésben van a nép ebben a tekintetben.”

És mit ér az ember, ha magyar és ha református? „Egyenes jellemű, szókimondó, van tartása. Én nagyon tisztelek minden nem református keresztényt is, de talán minden idők egyik legnagyobb református püspöke, Ravasz László azt mondta: a nem református keresztény először be kell, hogy menjen az Úr udvarába, aztán a pitvarába, aztán valaki által be kell kéredzkednie a szobába, hogy az Úr színe elé léphessen. A református pedig közvetlenül az Úr színe elé léphet” – hangzott a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökének válasza.

A beszélgetés után Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója köszöntötte kerek jubileuma alkalmából Erdélyi Gézát. A püspök úr ugyanis tegnap ünnepelte 70. születésnapját.