A mi Esterházynk

Egyszerre szeretni és látni Az úgy lehetett, mint Ottlik Géza imádott könyvével, az Iskola a határonnal. (Magvető Kiadó, Zsebkönyvtár sorozat, a hófehér borítón egy szürke sáv, mint az olvadó hóban a lucsok, igéző, pedig olyan, de olyan egyszerű.) A Fancsikó és Pinta borítója így ragadott magával: mintha gyerekrajz lenne, mégsem az; nem találom a könyvet, nem tudom, kinek köszönhetném a borítót. Majdnem negyven éve került a szemem elé, kézbe vettem, és nem tudtam letenni. Szerettem volna minél előbb a végére érni, hogy megtudjam, mi lett Pintával, a klottnadrágos, tornacipős fickóval és Fancsikóval, aki elegáns volt, frakkot viselt, no meg a gyerekkel – az elbeszélővel. De halogattam volna még az olvasást, azt szerettem volna, ha nem fejeződik be a könyv, ám az író úgy döntött, hogy egyszer csak pontot tesz a történet végére, nincs több madzagra fűzhető történet.  Nem tudhatom – már sohasem tudom meg –, olvasta-e Esterházy Péter Fekete István kisregényét, a Csendet. A padláson a régi bútorok, mint Fancsikó és Pinta – egyszerre életre kelnek, persze, nem mindenkinek, csak a gyereknek, aki egyrészt egyedül, társtalanul áll a család (világ) közepén, másrészt, aki csak és kizárólag magának tudja megteremteni ezt a különös világot, amelyet minden apró részletre kiterjedő pontossággal ír le.  „Ekkor elengedtem az Apámat, és nem ugrottam az Anyám ölébe. A sarokba mentem – amelyik legtávolabb feküdt ettől a jelenettől –, és letérdeltem. Itt kitaláltam (én magam és egyedül) a két barátomat, Fancsikót és Pintát; szántszándékkal nagyon erőseknek találtam ki őket.” Az elbeszélő – a gyerek – érti is meg nem is a felnőttek lehetetlen világát, bár kénytelen (mert hová menekülhetne), de nehezen viseli el az ajtócsapkodást, a veszekedéseket, a szemrehányásokat. Hát ezért kell a kétszemélyes felmentő sereg, bár ők hárman sem képesek mindent megoldani, mert olykor olyan súlyos akadályokba ütközünk, amelyek leküzdése meghaladja az erőnket: „De már nem járt ide senki, a bogarak és a madarak sem, és a giliszta sem. Az emberek sem jöttek már, mert minek. Azért jöttek egykor, hogy bánatukat ráakasszák a fákra. De a zöldellő fák már roskadoztak a bánattól, és több nem fért rájuk.” A könyv megannyi mondat a magányról, a szeretet utáni vágyról, a gyerekek lelki világáról. Megrázó, szívszorító, hogy mire felnövünk, mindent, ami fontos, lényeges volt, elfelejtünk. Még egy idézet a végére, hogy mindenképp érthető legyen: „Egy gól után, kiszabadulva a fiúk öleléséből, apám felé sodródtam, és fejemet egy elismerő simogatás reményében előrébb gurgattam. Az édesapám tekintetének nem volt tárgya, amikor megkérdezte. – Anyád? Nem válaszoltam, fogaim egymásnak feszültek: szó se ki, se be. Csak Fancsikó szólt valamit, kedvesen és nehézkesen, mert ő tudta, miképpen kell egyszerre szeretni és látni.” Grendel ÁgotaEsterházy Péter: Fancsikó és Pinta. Magvető, 1976.  A szöveg újrafuharozása  Még a múlt században történt. Harmadéves egyetemista voltam. A szegedi deKON-csoport, a kilencvenes évek irodalomelméleti nyitásának csak látszólag szubverzív élcsapata az V. DEkonFERENCIÁra készült, melynek, az akadémiai közeget némiképp provokálandó, nem a József Attila és Radnóti Miklós által is látogatott, patinás bölcsészkari épület, hanem a tőle hárompercnyi járásra levő Mojo club adott otthont. A keményvonalas bölcsészek számára egyértelműen a tavaszi félév csúcspontjának témája Esterházy Péter Fuharosok című „regénye” volt. Szerettem volna elolvasni az addig csak hallomásból ismert könyvet, hogy szövegismerettel felvértezve érkezzek a konferenciára, ám ebben jórészt az előadók akadályoztak meg, akik a könyvtárakban fellelhető példányokat kikölcsönözték. Így eshetett meg, hogy a Fuharosoknak két napon át hallgattam számos érdekfeszítő interpretációját, már-már saját Fuharosok-képet konstruálva, anélkül, hogy az alapszöveget ismertem volna.  Az 1983-ban a Magvetőnél megjelent könyv regénynek mondja magát. Ha kezünkbe vesszük az 51 oldalas kötetet, legalábbis kétségeink támadhatnak a „regénységet” illetően, amelyek csak fokozódnak, ha fel is ütjük. A szöveg gigászi szabadversként tördelve, nagy betűkkel hömpölyög. A versszerűséget támogatja a balladisztikus tömörségű, kihagyásos, szaggatott történetmondás nyomán képződő belső ritmus is, óhatatlanul „lassú olvasásra” (ez egy deKON-könyv címe is) kényszerítve a befogadót. A Fuharosok később a pálya egyik csúcsába, az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba című kötetbe is bekerült, s bár az bővelkedik a tipográfi ai „játékokban”, a Fuharosok itt sorkizártan, normál betűmérettel kapott helyet. Belső ritmusát természetesen így is megtartotta, vizuálisan azonban alapvetően más befogadási stratégia alkalmazására hívja az olvasót. Az „eredeti” szöveg végén, négy és fél sorban ott áll a „szó szerinti vagy torzított formában” idézett szerzők listája, melyet a Bevezetésben nem találunk, illetve csak a kötetegész szintjén, valamennyi szövegre vonatkoztatva. De míg az 1981-es Függő az 1986-os nagykönyvben a szerző által „dekonspirálódott”, és széljegyzetek formájában mutatta meg az addig csak irodalmi feinschmeckerek szarukeretes szemüvegével látható vendégszövegeket, a Fuharosokat Esterházy az újabb megjelenéskor is feltáratlanul nyújtotta át az olvasónak. Egyik értelmezője szerint azért nincs nyoma a szövegben az idézetek idézetvoltának, mert a vendégszövegek immár a regényéi lettek. És ez most már így is marad. Kocur LászlóEsterházy Péter: Fuharosok. Magvető, Budapest, 1983.  Egy házy nyúl csodálatos élete  Hatvanadik születésnapján ezzel a szöveggel köszöntöttem a Vasárnapban. Ennek a könyvnek a felidézésével, mely könyv, mondhatni, nem is az övé, hiszen fordítás, mégis az övé leginkább, és nemcsak a tőle elvitathatatlan címe miatt, hanem ahogy magyarrá alkotta (le-, át-, szét-, összevissza fordította). Mondanám, a kedvenc könyvem, de nem mondom, mert nem szenvedheti (úristen, itt most mindent múlt időbe kell tenni?), nem szenvedhette a szót. És valahogy (hogy miért?) nyelvében nagy hatással volt rám (van). (Lesz.) Jellemző, gondolhatják a nagy gondolkodók (kivéve a bölcseket), hogy éppen ez a mesekönyv ragadta meg infantilis lelkemet. De tévednek. Nem mese ez, gyermek. Vajmi köze az eredetihez, ahogy a zárójelben sorolt szerzői igekötők sejtetik is ezt. Az illusztrációk adottak (Michael Sowa), a cím provokáló (Esterhazy). Noná, hogy a vérbelit, a szavakkal szöszmötölőt, az olyan magyar szavakat írót, amely magyar szavak mindenkiből mást váltanak ki, más történetet evokálnak, noná, hogy Esterházy Pétert (felsorolhatatlanul sokdíjas) ez nyulászkodásra készteti. Benne a nyúl, a finomka, hogy úgy mondjam, arisztokratikus Esterházy, megunva az apró házy nyúli tradíciót, elindul világgá, hogy megkeresse a nagyobb utódok reményét biztosító jó nagy mezei vagy luki nyulat. „Esterházy ott is termett, ahol nem vetették, vagyis inkább nem nagyok voltak ezek, hanem sokan. Ám az idők során egyre kisebbek és kisebbek lettek, mert sajnos sohasem ettek elegendő salátát és sárgarépát, hanem szinte mindig csak pralinét és tortát, meg bonbont és rétest. Így azután azon Esterházyk, kikről a történetünk szól, szerfölött kicsinyek és szerfölött intelligensek valának.” A lényeg: a lány legyen derék, persze, termetben is, ha nyúl. Nem mesélném el a történetet, ajánlanám inkább elolvasásra, sok anorexiás kislánynak, meg a moletteknek, akik könnyeket pergetnek arcukon, amiért ők nem soványak.  A kiadótól kapta a felkérést a húsvéti nyúl német jelentésének (Osterhase) szójátékán alapuló Esterhazy című gyerekkönyv (nem csak) fordítására az ugyancsak (hihi) e nevet viselő magyar író. Nem csak gyerekkönyv, hiszen mivel a legkisebb nyúl Berlinbe utazik éppen, hogy böhöm feleséget keressen, ez a mese (nem mese ez, gyermek) a berlini falról is szól. És nem csak fordítás, de azt már érintettük. Íme egy példa: „Az Esterházyaknak mióta világ a világ, furtonfurt gyerekük lett, illetőleg lett gyerekük. Már kétszáz évvel ezelőtt valószínűleg a legnagyobb család voltak Ausztriában. … itt muszáj vagyok megállni s közbeszólni … drága kollégák, oh Ájrin és jó Magnus, ezt az Ausztriát nem hagyhatom így a szőnyegen heverni! Egy labancot mint részigazságot még lenyelnék, de hogy osztrák! Magyar! – ehhez ragaszkodnom kell, nem mintha nagy bót vóna, ténykérdés. Tehát egyezzünk ki háromszáz évben és Magyarországban, a legnagyobb maradhat. (A Stefi nél majd kimagyarázzuk.)” Aki még soha nem olvasott Esterházy-művet, -mondatokat, annak azt ajánlom, ezzel a könyvvel kezdje. Meg az is, aki igen. Az is, aki ezt is.  Cs. Liszka GyörgyiIrene Dische–Hans Magnus Enzensberger–Michael Sowa: Esterházy, Egy házy nyúl csodálatos élete; le-, át-, szét-, összevissza fordította Esterházy Péter. Magvető, 1996.  Megtudni és elfelejteni  A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás összetartozik, bár a szerző az első könyv írása idején nem sejtette, hogy így lesz. A Harmonia, ez a 700 oldalas nagyregény kilenc évig készült, alapos kutatómunka előzte meg. Esterházy saját bevallása szerint először igyekezett mindent megtudni őseiről, majd mindent elfelejteni, hogy valós és kitalált történetek keveredhessenek lazán és magától értetődően, hogy a történelemből irodalom, az irodalomból történelem legyen.  Sokan írtak már „aparegényt”, de Esterházy az első, akinek számtalan apja van. A hosszabb-rövidebb, mozaikszerű történetek valamenynyi főszereplőjét apjaként mutatja be, Zrínyitől Rákóczin át Winston Churchillig, sőt a 20. század második feléig terjed az édesapák mozgástere. A jellemzések néha meglepők, sokkolók vagy humorosak, máskor pontosak és szikárak. És bizony ez is szerepel benne, ha hiszik, ha nem: „Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.” Aki hagyományos családregényt várt, egészen a második részig várhatott: az Egy Esterházy család vallomásai már jól fésült, összefüggő, lineárisan haladó történet. Három egymást követő nemzedék (nagyapa, apa, fiú) próbál talpon maradni, ügyeskedni, boldogulni, élni vagy inkább túlélni a 20. századi Magyarországon. A történetek illusztrációk, eszközök, hogy megértsük a lényeget. Azt, hogy a történelem ismétli önmagát, és hogy az ember csupán aprócska fogaskerék a gépezetben.  2001 januárjában, pár héttel a Harmonia kéziratának leadása után Esterházy édesapjáról alkotott képe egy csapásra gyökeresen megváltozik. Az apáról, aki a nagyregény második részében tehetetlenül szenvedi el a kommunista hatalom folyamatos zaklatását, kiderül, hogy besúgó volt, rendszeresen jelentéseket írt barátairól, ismerőseiről, sőt családtagjairól is.  Esterházy tőle szokatlan nyelvet és elbeszélési módot használ. A posztmodern helyébe a realizmus lép; a szerző már a könyv első lapjain megfogalmazza, hogy minél tényszerűbben igyekszik rögzíteni az akták olvasása közben megfogalmazódott gondolatait, érzéseit. A Javított kiadás a dossziékból kimásolt részleteket pirossal szedve közli, az író szólamait pedig naplószerűen olvashatjuk, azaz vele együtt ismerkedhetünk a makacs tényekkel. Közben EP lelki vívódásait is követhetjük; több helyütt a Harmonia bizonyos szöveghelyeit is újragondolja az új helyzet tükrében. És azokat a pillanatokat is jelöli a könyvben, amikor a dossziék olvasása közben kicsordul a könny a szeméből.  A két kötet elválaszthatatlan egymástól. És egyetlen sort sem érdemes átugorni bennük.  Juhász KatalinEsterházy Péter: Harmonia Caelestis. Magvető, 2000. Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, 2002.