A mese mindennapi valóságában

Bárczi ZsófiaHritz István felvételeBárczi Zsófia hazatérő vendég a Casinóban, bemutatni e lap hasábjain sem kell, míg Csender Leventét, aki először járt Pozsonyban, még kevésbé ismerhetjük.

Csender Székelyudvarhelyen született, máig székelynek tartja magát, s bár több mint tíz esztendeje Budapesten él, írásai nagyobbrészt szülőföldi élményeit dolgozzák fel, hősei gyerekkori világából tűnnek elő vagy napjaink Magyarországra kivándorolt románjai, akik megpróbálnak beilleszkedni a magyar valóságba. Mint kiderül, egyre kevesebb sikerrel. Csender – ahogy beszélgetőtársa, Bárczi Zsófia is – imád mesélni, s amíg Csendernél Tamási Áron szivárványos realizmusa találkozott Bodor Ádám balladisztikusságával, Bárczi Zsófiára talán García Márquez mágikus realizmusa és Gömör mesevilága hatott leginkább. Amikor Csender a rendszerváltás után átköltözött Magyarországra, elsősorban a kaland izgatta, kinyíltak számára az addig reménytelenül bezárt határok. Sárváron, a diákírók fesztiválján találkozott komolyabban az irodalommal, s a pozitív kritikák is segítették abban a döntésében, hogy ne adja fel. Tavaly már zsűritagként szerepelt ugyanezen a fesztiválon. Nem gondolkozik hosszabb műfajokban, s ahogy egyik méltatója, Ferdinandy György mondja róla, Csender művészete „egyetlen hosszú mondat. A faluról városra, az agrárszegénységből a posztindusztriális nyomorba, a paraszti életformából a lumpenbe, a kisebbségből a nagy büdös semmibe való átkerülés mondata. Legnagyobb erénye a tömörség. A Szűnőföldem négy flekken többet mond Csender mikrovilágáról és a nagyvilágról, mint egy négyszázoldalas regény”. Első kötete négy éve, a Magyar Napló Kiadónál látott napvilágot (Zsírnak való), s mivel hűséges típus, megmaradt ugyanannál a kiadónál. Csender szerint ma nem lehet megélni szépirodalomból, a kiadók csak azzal törődnek, hogy megéljenek a pályázatokon összeszedett pénzekből, s azért izgulnak, hogy nehogy több példányban fogyjon el egy kötet, mint amennyire pénzt kaptak, mert akkor az már tiszta ráfizetés.

Bárczi Zsófia az általa ismert spanyol könypiacot hozta fel példaként, ahol sokkal jobban szervezett a könyvkiadás, mint Magyarországon, a kritika is működik, mégis egy háromezer példányban megjelenő kötet már sikerkönyvnek számít. Ha a lélekszámot tekintjük, akkor egy nálunk 800-1500 példányban megjelenő kötet nem tekinthető kudarcnak. De mivel így is igen sok könyv jelenik meg évente, a tanárember is válogatni kényszerül. Bárczi az irodalmi lapokat nézi végig az interneten, s néha hihetetlen köröket kell lefutnia, hogy egy-egy érdekesnek tűnő könyvet beszerezzen.

Mindketten elolvassák a róluk szóló kritikákat, de ahogy Bárczi fogalmazott, ezekből a kritikákból mindig a kritikus ízlésvilágáról tud meg többet, mintsem a recenzált kötetről. De ha jó a kritikus ízlése, akkor ez nem olyan nagy gond. Mindketten egyetértettek abban, hogy az irodalom rendszerváltás előtti kivételezett helyzete megszűnt, sőt Bárczi Zsófia szerint visszakerült megfelelő helyére, s Cs. Szabó Lászlót idézte, aki szerint a szocializmusban mesterségesen fenntartották az irodalom fontosságának a tudatát, pedig annak csak ott van ázsiója, ahol a politikai cselekvésnek semmilyen más lehetősége nincsen. Petőfi is addig volt népszerű saját idejében, amíg politikai szerepet kapott a költészete, de amikor a szabadságharc győzött, már csak csatadalokat kellett volna írnia fizetésért, s furcsa módon légüres térbe került. Mindketten magyartanárok, Bárczi a nyitrai Konstantin Egyetemen tanít, míg Csender egy júniusban megszűnő pesti középiskolában, így napi kapcsolatuk van az olvasók legifjabb nemzedékeivel. Bárczi Zsófia tragikusnak tartja, hogy az olvasóvá nevelés megszűnt, ugyanakkor sportembereket és lakberendezést is elsajátító ifjú hölgyeket nevelünk, s bizony az egyetemen is kegyelmi állapotnak számít, ha olyan csoport kerül a kezei alá, akit komolyabban érdekel az irodalom. Csender a kudarcokért a posztmodern irodalmat is okolta, amely csak a privát szövegeivel van elfoglalva, s egy napokban közzétett felmérést ismertetett, amely szerint az átlag magyar gyerek ma már egyetlen könyvet sem olvas el. Csak azok az írók ismertek, akik rendkívüli energiákat mozgatnak meg, hogy képben maradjanak. Az erdélyi írók közül Kányádi Sándort említette, aki idős kora ellenére ma is állandóan úton van, de szerinte a média is csak ideiglenesen segít, mert Varró Dániel nevét ugyan sokan ismerik, ám csak a töredékük az, aki olvasott is tőle valamit. Nem könnyű ma a klasszikusokat átadni a fiataloknak, ő például Kölcseyt Kukorelly Endre paródiáján keresztül szokta becsempészni.

Culka Ottó mindkét szerzőtől olyan írást olvasott fel, amelynek kulcsszereplői idős emberek. Csender elmondta, nagyon sokat kapott az idősebb generációtól, őt is a dédanyja nevelte fel. Mivel az irodalom mellett kommunikáció szakon végzett, az ún. hetedik művészeti ág, a film is foglalkoztatja. Több kisfilmterve is van, de írt már filmvázlatot és hangjátékot is. Zsófia jelenleg egy hosszabb lélegzetű szövegen dolgozik a Kalligram felkérésére.