A megfigyelés a kedvenc időtöltése

Az előbb azt mondta, szívesebben beszélget irodalomról, mint politikáról, mégis mindenki politizálni akar önnel. Mikor kapta meg legutóbb azt a kérdést, hogy min dolgozik jelenleg?
Nagyon régen, úgyhogy köszönöm az érdeklődést! Szerintem a legtöbb író szívesebben beszélne arról, amit éppen csinál, hiszen abban él, az foglalkoztatja naphosszat, nem a régebbi szövegei. A mostani időszak azért is érdekes, mert úgy döntöttem, egy időre szüneteltetem a regényírást. Egy színdarabon dolgozom. Újra felfedeztem magamnak a színházat, azt a műfajt, amely most ismét virágkorát éli Oroszországban. Jelenleg a színpadon hangzanak el a legfontosabb dolgok, ott valósulnak meg a legizgalmasabb ötletek. Ráadásul a színház naprakészebb, gyorsabban reflektál az aktuális történésekre, mint egy évekig készülő regény.

Sőt, mintha a hatalom elleni lázadásnak is a színház lenne ma a legfontosabb terepe Oroszországban. Legalábbis több rendező került bajba az utóbbi időben, elég, ha csak a Kirill Szerebrennyikov esetét említjük, akinek őrizetbe vétele ellen világszerte tiltakoznak a művészek.
A sors úgy hozta, hogy éppen Szentpéterváron voltam, amikor Kirill barátomat letartóztatták. Előző este fejezte be filmjének forgatását, és mivel kíváncsi voltam, min dolgozik, ellátogattam a helyszínre. Puszival búcsúztunk egymástól, és másnap mindketten készültünk vissza Moszkvába, ő a stábtagokkal, én egy másik járattal. Otthon megtudtam, hogy őrizetbe vették. Ez egy koncepciós per, a legsötétebb sztálini időket idézi, amikor bárkit börtönbe lehetett csukni, ki lehetett vonni a forgalomból, be lehetett mocskolni, ha nem tetszett a hatalomnak. Kirillt sikkasztással vádolják, azt állítják, nem csinált meg egy előadást, amire támogatást kapott. Hiába készültek róla fotók, hiába látták több ezren, mindez nem elegendő bizonyíték. Ez egy nonszensz! Tudni kell, hogy Oroszországban íratlan szabály, hogy az állami támogatás összegének bizonyos részét vissza kell juttatni bizonyos zsebekbe. Kirill nyilván nem volt hajlandó erre. Ráadásul néhány év alatt felvirágoztatott egy haldokló moszkvai színházat, ahol fontos gondolatokat fogalmazott meg. Eközben pedig lépten-nyomon bírálta a rendszert.

És a Bolsójban megrendezte azt a Nurejevről szóló balettet, amelyet a bemutató előtt betiltottak, vélhetően a legendás táncos homoszexualitását taglaló jelenetek miatt. Ami tabutémának számít Oroszországban…
Örülök, hogy önhöz is eljutottak ezek az információk, mert ez azt jelenti, hogy a hatalomnak nem sikerül megszűrnie, megmásítania a tényeket. Pedig higgye el, sok pénzt és energiát áldoznak erre.

Önt még nem akarták megszorongatni?
Az a helyzet, hogy a hatalom embereit ma egyáltalán nem érdekli a szépirodalom. Marginális dolognak tartják, nem foglalkoznak vele, fütyülnek rá. Aminek persze mi, orosz írók rendkívüli módon örülünk, maradjon csak így minél tovább.

Vajon azért van ez, mert tisztában vannak vele, hogy az emberek kevesebbet olvasnak, vagy ők maguk sem olvasnak, ezért nem látják át a helyzetet?
Egy kicsit mindkettő igaz. A mai orosz csúcspolitikusaink rendkívül alacsony kulturális és műveltségi szinten állnak. Voltak idők, amikor tiltott könyveket kerestek a külföldről hazatérők bőröndjeiben, de mára sokat változott a világ, és benne az írott kultúra szerepe. Szerintem ezt is tudják az államférfiak. Jelenleg egy regényben bármit le lehet írni, olyasmi is megjelenhet, ami a sajtóban soha. Viszont ami a színpadokon elhangzik, arra odafigyelnek, mert úgy gondolják, több emberhez eljut, mint a szépirodalom. Ami igaz is. Persze nem emiatt fordultam a színház felé. A készülő darabom egy idős színésznőről szól, aki visszatekint eddigi életére, búcsúzik a színpadtól és imádott Csehovjától. Sok benne az idézet, olyan mondatok hangzanak majd el, amelyek ma is aktuálisak.

Érdekes, hogy épp Csehov műveit vette górcső alá, hiszen önt annak idején a női Csehovként jellemezte a nyugati sajtó.
Csehov szoknyában. Ez volt a besorolásom, amikor az első regényem megjelent franciául. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel, pedig egy ottani kritikus részletesen elemezte a kettőnk közötti hasonlóságokat a történetmesélés szempontjából. Ezt a fura megbélyegzést nyilván befolyásolta az is, hogy egyszer régen írtam egy színdarabot Orosz befőtt címmel, aminek a struktúrája a Cseresznyéskertet idézte. Félig tisztelgés volt, félig továbbgondolás. A történet a jelenben játszódik, a végkicsengése pedig az, hogy Oroszországban semmi nem változik, hiába vágynak a szereplők más életre. Mert egyszerűen a génjeinkben van, hogy megelégszünk azzal, amit odafentről adnak és engedélyeznek nekünk.

Egy genetikusnak el kell hinnünk mindezt…
Hát igen, az eredeti szakmám nagyban befolyásolja azt, ahogyan a világot látom. Ami persze jó, hiszen a tudományos hátteremnek köszönhetően nem ragadnak el az érzelmek írás közben. És természetesen becsapni sem engedem magam. Oroszországban jelenleg genetikai szempontból negatív kiválasztási folyamat zajlik, vagyis a szürke átlagemberek élete a legkönnyebb, ők érzik magukat legjobban ebben az úgynevezett demokráciában. Csak azok lehetnek sikeresek, azok juthatnak magas pozíciókba, akik nem túl izgágák, kritikusak, nem lógnak ki a tömegből, nem tesznek fel kínos kérdéseket, viszont kellően rugalmasak és alkalmazkodók. A rendszer nem tűri a zseniket, lenyesi a túl magasra nőtt ágakat, hogy a sövény szép egyenes legyen. De a másik véglettel, az elesettekkel, a fogyatékkal élőkkel sem törődik, ők sem számítanak nekik, hiszen nehéz lenne belőlük engedelmes átlagpolgárokat csinálni.

A nagy átlag tehát elégedett a demokráciával Oroszországban?
Attól tartok, igen. És amíg ez így lesz, esély sincs a változásra. De hozzá kell tennem, hogy amióta kikiáltottak fontos írónak, nem sűrűn találkozom a nagy átlaggal. Nem tudom, hogyan gondolkodnak a társadalom más rétegeiben, mert amerre csak járok, mindenütt hozzám hasonló műveltségű, kultúrájú, érdeklődésű emberekkel találkozom. Ez egyébként nemcsak Oroszországra érvényes, hanem az egész világra. Sokat utazom, de mindenütt ugyanazok az embertípusok jönnek oda dedikáltatni a könyveimet. A garbós, szemüveges fiatal tanár, a csillogó szemű bölcsészlány, a szakállas, flanelinges művész, disztingvált orvosok, mérnökök, jogászok, szóval egy viszonylag szűk kör. A napjaim a munka mellett konferenciákból, felolvasásokból és interjúkból állnak, most is tizenöt percet, ha sétálhattam Pozsonyban, pedig először vagyok itt.

Pedig a regényeiben elég gyakoriak az eltérő kulturális hátterű személyek között kialakuló konfliktusok.
Csak arról írok, amit jól ismerek, nem célom, hogy a társadalom minél szélesebb szeletét mutassam be. Például nem írok katonákról, mert nem ismerem azt a környezetet. De persze nyitott szemmel járok a világban és mindent megfigyelek. Tulajdonképpen a megfigyelés a kedvenc időtöltésem. Ehhez gyakran ki sem kell mozdulnom, mert házhoz jönnek a témák. A szereplőim többsége értelmiségi. Sokan közülük legalulról küzdötték fel magukat, és ez meghatározza a személyiségüket. Túlteng bennük a bizonyítás vágy, vagy mindenütt csapdákat sejtenek, esetleg folyamatosan kisebbségi érzésük van azokkal szemben, akik tálcán kapták mindazt, amiért nekik keményen meg kellett dolgozniuk. Ezt az embertípust sokszor volt alkalmam tanulmányozni.

Mennyire elégedett a régebbi műveivel? Szeretne néha javítani vagy kihúzni valamit, mondjuk, egy újabb kiadásnál?
Nemrég lett volna erre alkalmam, egy huszonöt évvel ezelőtti elbeszéléskötetem ismét megjelent. És nagy elégedettséggel töltött el, hogy úgy éreztem, semmit sem kell javítanom benne. Már akkoriban is addig csiszoltam minden egyes mondatot, amíg tökéletesnek nem éreztem. Ez az alaposságom máig megmaradt. Ezért ha akarnék, sem tudnék már belenyúlni a kész szövegeimbe.

Kiket olvas a legszívesebben? Az Örökbecsű limlom című önéletrajzi kötetében talán csak Umberto Ecóról értekezik részletesebben.
A könyvekhez való viszonyomat a szerelemhez tudnám hasonlítani. Ha beleszeretek egy-egy szerzőbe, igyekszem minden oroszul fellelhető művét elolvasni. Aztán vagy sokáig megmarad a szerelem, vagy idővel fakul. Eco az egyik örök szerelmem, de ugyanígy megmaradt a szívemben Puskin, Tolsztoj, Borisz Paszternak és Oszip Mandelstam. Az utóbbi időben sok verset olvasok, klasszikusokat és kortársakat egyaránt.

Ön szerint a mai orosz irodalom, beleértve az ön műveit is, lesz olyan jelentős százötven év múlva, mint a nagy elődök könyvei?
A 19. századi orosz irodalom az egész világ tulajdona, a mai napig csodálják. A 21. századra viszont más dimenzióba került a szépirodalom, más a szerepe a társadalomban, más a presztízse. A mi generációnk tizenéves korától rengeteget olvasott. Olyan könyveket is, amelyeket akkor még csak félig értettünk. Ez volt a szórakozás, a művelődés egyetlen módja, az egyedüli élvezeti forrás. Egy-egy regény beszédtéma volt a családban, baráti társaságban. A mai kor a vizuális kultúrának és a minél egyszerűbb formáknak kedvez. Mindenhonnan ömlik ránk az információ, és lassan elmosódik a határ művészet és szórakoztatás között. Persze lehet valami egyszerre értékes és szórakoztató, de az emberek egyre nehezebben tudják megkülönböztetni a nívós irodalmat az értéktelentől. Ugyanez érvényes a zenére, a színházra, a filmre, mindenre. Szóval nem az a probléma, hogy kevesen olvasnak, hiszen soha ennyi könyv nem jelent meg Oroszországban, mint manapság. Hanem az, hogy a kevésbé színvonalas könyvek fogynak a legjobban. És ez sajnos az irodalom egészét gyengíti. A művészet formái szerintem pontosabban rögzítik egy-egy társadalom történelmét, mint a dokumentumok. Csak remélni tudom, hogy az utánunk jövők ki tudják majd választani a valódi értékeket ebből a hatalmas katyvaszból, és az marad fenn, ami tényleg megérdemli.

Ebben nyilván a könyvesbolti eladóktól a kritikusokig sokaknak nagy felelősségük van.
Igen, mivel a kiadók az egekbe magasztalják saját könyveiket, a fülszövegekből ma már nem igazán lehet tájékozódni. A könyv ugyanolyan termék, mint a csodatévő sampon vagy a minden foltot eltüntető mosópor, és nem szabad hinnünk a reklámoknak. Én magam is arra a néhány kritikusra hagyatkozom, akiknek a véleményére adok. Olyan ez, mint amikor az ember élelmiszert vásárol, és nem olvassa el az összetevőket, csak a gusztusos csomagolás, a tévéreklámok és az ár alapján dönt. Nos, ilyen módon sem ételt, sem könyvet nem ajánlatos magunkhoz venni, mert szemetet olvasni ugyanúgy nem egészséges, ahogy szemetet enni.