A magyar státustörvény gyökere a társnemzeti modell kudarca

Előadásában elsősorban a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját elemezte az 1918-tól 2000-ig terjedő időszakban, s természetesen érintette a magyarigazolványok kérdését, valamint a határon túli magyar közösségek megmaradásának, (át)alakulásának esélyeit is.

Bárdi Nándor az egyes budapesti kormányzatok magyarságpolitikai stratégiáit fejtegetve a következő konstrukciót állította fel: a Trianont követő időszakban, 1938/ 1941-ig a magyar kormány alaptétele a revíziós jövőkép volt – ha már Magyarország területi integritása elveszett, legalább a kulturális, gazdasági integritást meg kell őrizni, s ha változnak a nemzetközi erőviszonyok, lesz mivel érvelni. Az elkövetkező években, 1944-ig az első és második bécsi döntés után is a határokon túl maradt magyar közösségek védelmében a magyar kormányzat a reciprocitás elvét alkalmazza, azaz olyan jogokat biztosít a Magyarország területén élő kisebbségeknek, amilyeneket azok anyaországai sem tagadnak meg a területükön élő magyarságtól. A történész véleménye szerint 1948–1966/1974 az automatizmus, az internacionalizmus korszakának tekinthető, amikor a magyar kormányzatot, külpolitikát furcsa kétarcúság jellemzi: egyrészt hivatalosan nem foglalkozik a kisebbségi kérdéssel, azt az érintett baráti országok belügyének tekinti, másrészt a diplomáciai szolgálatoknak köszönhetően – melyekben Bárdi meglátása szerint túlreprezentáltak voltak a határon túli gyökerekkel rendelkező magyarok – több tonnányi anyag gyűlik össze a kisebbségi magyarok sérelmeiről. A probléma fokozatos újrafelfedezése a hatvanas években indul el – a határon túli magyar közösségek iránt érdeklődést mutat a népi írók csoportja, a demokratikus ellenzék, valamint az MSZMP egy csoportja –, s a nyolcvanas évek végéig bezárólag a kisebbségek kettős kötődésének, híd szerepének hangsúlyozása dominál. A keleti blokk államaiban a ‘89-es demokratikus átalakulást követően a magyarságpolitika intézményesítése, a külmagyar politikai közösségek, intézményhálózatok megszervezésére kerül sor.

Bárdi Nándor előadásának a mai helyzetet tekintve talán legizgalmasabb része az elmúlt bő egy évtized magyar kormányzatainak magyarságpolitikai prioritásainak értelmezése volt. Nem a határokat, hanem azok minőségét kell megváltoztatni; a kisebbség önálló intézményrendszerre jogosult; a „külmagyar élővilágok” politikai képviselőit egyenrangú partnerként kell kezelni; a kisebbség érdekeinek képviselete a nemzetközi fórumokon a mindenkori magyar kormányzatok feladata; a magyar költségvetésnek és közalapítványi struktúrának folyamatosan része a határon túli magyarság támogatása – sorolta fel azokat az irányelveket az előadó, amelyeket gyakorlatilag a kilencvenes évek valamennyi kormánya a magáénak vallott és vall. Az Antall-kormány tevékenységéből Bárdi azt emelte ki, hogy a magyar kisebbségi törvény elfogadásával igyekezett mértékadó közép-európai modellt teremteni, s megpróbálta érvényesíteni azt az elvet, hogy a határon túli magyarokról megkérdezésük nélkül ne szülessen döntés. A Horn-kormány számára a kisebbségek helyzete nem volt törzstéma, alárendelődött az európai integráció kérdésének, s nem veszélyeztethette a térség stabilitását, ugyanakkor a szocialista–szabaddemokrata kormányzat a határon túli alapítványi rendszer révén igyekezett szélesebb partneri hálózatot kialakítani a kisebbségekkel. Az Orbán-kormány magyarságpolitikai programjából a történész azt a célkitűzést emelte ki, mely szerint az európai integráció közeledtével az egész nemzetet be kell vinni Európába, s ennek érdekében erős térségi összefogás szükséges, továbbá hogy az elmúlt években a kaotikus támogatásosztogatás helyébe egy áttekinthetőbb programfinanszírozási rendszer lépett.

A státustörvényről szólva a történész annak gyökereit egy kudarcban vélte felfedezni: a határon túli kisebbségek esetében működésképtelennek bizonyult a társnemzeti modell, vagyis az az elképzelés, mely szerint a határon túli magyar közösségek a többségi nemzettel partneri kapcsolatot tartanának fenn. Válaszként a jelenlegi magyar kormányzat azt a doktrínát fogalmazta meg, melynek értelmében a határon túli magyarság kérdése része a magyar belpolitikának, s a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészeket – a magyarigazolvány révén – Magyarország szempontjából kell jogilag csoportként megfogalmazni. Bárdi Nándor a státustörvény problémáit abban látja, hogy a magyar kormánynak nincs a szomszédos országokra (azok többségi nemzetére) kiterjedő kulturális stratégiája. Megemlítette azt is, hogy véleménye szerint a határon túli magyar közösségek nincsenek felkészülve a találkozásra a magyar közigazgatással, magyarán a magyarországi hivatali bürokratizmussal, noha például az ajánlóirodák a magyar közigazgatás meghosszabbított karjaiként működnek.

Bárdi Nándor a Kárpát-medencei magyar kisebbségek várható jövőjét elemezve nagy fontosságot tulajdonított annak a kérdésnek, milyen minőségű az önszerveződésük, milyen intézményrendszereket mondhatnak magukénak az egyes nemzetrészek. Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban a magyar kisebbség kulturális közösségként létezik, azaz gyakorlatilag diaszpórának, szórványnak tekinthető. Ezzel szemben Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában és Jugoszláviában (a Vajdaságban) sikerült politikai közösséggé alakítani a kisebbséget. Ugyanakkor a történész nem hallgatott arról sem, hogy a szlovákiai magyar közösségre is jellemző túlpolitizáltság, valamint hogy a politikai elitnek nem léteznek társadalmi kontrollcsoportjai (hiányzik a média, a szakértelmiség, a választópolgár véleménynyilvánítása), hátráltatja a kisebbségi társadalom szerves fejlődését, hiszen a politikai elit nyilvános ellenőrzése híján a közösség csak politikai konstrukciónak tekinthető. Bárdi szerint döntő tényező az egyes nemzettestek generációs megoszlása is: azzal, hogy Kárpátaljáról és a Vajdaságból több ezer fiatal már a középiskolát is Magyarországon végzi, gyorsítja a helyi magyar közösségek homogenizálódását, a történész prognózisa szerint ezek a nemzetrészek középosztályuk és jövőbeni középosztályuk elvesztésével fokozatosan paraszttársadalmakká alakulnak át. A határon túli közösségek azon vonása pedig, hogy társadalmi rétegzettségüket tekintve tagjaik többsége munkás és lakótelepen él, Bárdi szerint a jövőt tekintve azt eredményezi, hogy a lakóhelyükön való megmaradás, a közösségek fennmaradása a munkaerőpiacon elfoglalt pozíciójuk függvényében alakul majd.