A magyar nemzet matrjoskája

Mivel színészként minden évben szerepelt játékfilmben, és tehetséges emberekkel dolgozott, a filmgyártás is egyre inkább érdekelte. Erre épít most, ez lett a célja. Magyar értékekből létrehozni nemzetközi értékeket. Naphosszat címmel ezekben a hetekben készül az első: Törőcsik Mari és Anatolij Vasziljev kaposvári munkájáról. Ötvenperces dokumentum lesz, többórás anyagból. A februári filmszemlén láthatja először a közönség. Eredetileg Törőcsik Mari kaposvári heteiről szólt volna a Kardos Sándor rendezte film, a forgatás során azonban rájöttek: Vasziljev személyéből eredően van ebben a történetben más is.

„Marguerite Duras Naphosszat a fákon című regényéből készült a darab, s ennek a színrevitelére kérte fel Schwajda György, a kaposvári színház igazgatója a jeles, Párizsban élő moszkvai rendezőt – mondja Kolovratnik Krisztián. – A szereplőválogatásra engem is meghívtak. Vasziljevet érdekeltem, mint színész. Törőcsik Mari fiát kellett volna játszanom. Másfél-két órát beszélgettünk a darabról, a világról. Mondta, hogy ez olyan negyven fölötti szerep, tehát korban nekem nem stimmelt. Ráadásul két filmem is volt nyárra, nem tudtak volna egyeztetni a kaposvári próbákhoz. A beszélgetésünk Vasziljevvel viszont annyira izgalmas volt, a lénye annyira érdekes, hogy megfogott a sztarec. Elkezdtem gondolkozni: hosszú betegsége után Mari ezzel a darabbal tér vissza, ráadásul egy világhírű rendezővel, akit nálunk nem igazán ismernek. Érdekelt a kapcsolatuk. Mari, A nagybácsi álmában, évekkel ezelőtt játszott is nála Moszkvában. Beállt a kinti előadásba. Miért? Mi van emögött? A barátságuk is izgatott. Mari mindig vonzódott a nagy oroszokhoz. Konszkij, Ljubimov, Vasziljev. Mi az, amit ezeknél a nagy mestereknél lát? Mit keres náluk, mi az az érték, amelyet ők képviselnek? És jött az ötlet, hogy ebből filmet kell készíteni.”

Anatolij Vasziljev és Kolovratnik Krisztián a Gellért szállóbeli beszélgetést követően a Budapesti Kamaraszínházban találkoztak. Az orosz rendező színpadon is látni akarta a fiatal színészt. Colin Higgins darabja, a Harold és Maude pedig kitűnő alkalom volt erre. Játék egy részben, egy különös szerelem története.

„Azt hittem, végig sem nézi az előadást, hogy egy idő után feláll, és szép csendesen elmegy. Fél órával a vége után kiderült: nem ez történt. Ott ült és várt. Másnap pedig újra a Gellértben beszélgettünk. A világ dolgairól, a szakmáról, kamuról, álságokról, amiről a színház szól ma Magyarországon. Mondtam neki, hogy fotózok. Mondta, hogy ő is. Két nap múlva felhívtam, hogy elkezdjük ezt a filmet. Azt felelte: rendben. Mari is belement. Nem is gondoltam volna. Rajtunk kívül senki nem forgatott a próbákon.”

A júniusi, budapesti próbákon még nem forgott a kamera. Kaposváron pedig minden úgy zajlott, mint Vasziljevnél általában. Kis körben ültek a színészek a színpadon, és olvastak. Törőcsik Mari végig háttal a nézőtérnek, Vasziljev pedig szemben az üres széksorokkal. Napi hat-nyolc órákat töltöttek így. Elemezték a szöveget. Elkaptunk pár forró helyzetet is, ennek ellenére azt kell, hogy mondjam: Mari ezt imádta. És beleláttunk kettőjük igazán magas szintű kapcsolatába. Rengeteg interjút vettünk fel Marival, Vasziljevvel, a többi szereplővel, az asszisztenssel, a koreográfussal, mindenkivel. Az ügyelő minden nap bemondta: a színpadon a próbát elkezdtük, a vasajtók zárva, a nézőteret és a színpadot megközelíteni tilos és fegyelmiveszélyes. Akik a büfében ültek, nem tudták, mi folyik bent, mi ez a furcsa légkör. Iszonyú mély munka folyt, gyönyörű volt nézni Törőcsik Marit, ahogy az elején még negyed-félórákat koncentrált, amennyit a betegsége után tudott, később pedig már hosszú órákon át dolgozott. Huszonnyolc perces monológgal kezdi az előadást. Döbbenetes. Ami engem nagyon érdekelt ebben az egész próbafolyamatban: ki ez az ember, Anatolij Vasziljev? Kitalál valamit, amit mások aztán létrehoznak, miközben teljesen szétszedi őket. Marinak viszont éppen ez kell. Egy ilyen rendező, aki erős kézzel irányítja. Különben jönnének a manírok. És ez ellen küzd mindig.”

Moszkvában is forgatott a stáb, Vasziljev színházában, a Drámai Iskolában, amelyet annak idején neki építettek. Aztán egyre rosszabbul érezte magát Moszkvában, bár néhány alkalommal Ljubimovnál, a Tagankán is rendezett. Ő volt az egyetlen orosz rendező, akinek Ljubimov zöld utat mutatott. Ma mégis Párizsban él. Önkéntes száműzetésben.

„Mint minden nagy alkotó, Vasziljev is küzd a világgal. A nagy emberek ma nagy bajban vannak. Ez a mondat Mari szájából hangzik el. Nekem ez a legfontosabb vonal a filmben. Meg amit Vasziljev mond, hogy az európai kultúra hogyan megy egy irányba, az utánzatok felé. Utánzatok kellenek a világnak, hogy egyensúlyban tartsák a mai politikai rendszert, ezért ami valódi, az nem élhet meg. Ez Vasziljev állítása. El lehet gondolkozni rajta. Moszkvai színháza olyan, mint egy katedra. Építésze és állandó díszlettervezője, Popov őrzi az épületet. Ő mondja a filmben: lehet, hogy két napom van hátra, lehet, hogy két évem, de amíg tudom, őrzöm az épületet. Nem engedem, hogy felzabálja a Coca-Cola vagy a Mercedes. Zsíros falat lenne sok nagy világcégnek. Nem engedem.”

Marguarite Duras darabját Vasziljev választotta Törőcsik Mari számára.

„Az is gyönyörű ebben a történetben, hogy Mari egészen más filozófiát képvisel, mint a sztarec – vélekedik Kolovratnik Krisztián. – Mari felvállaltan megy a világgal. Ahogy Vasziljev mondja: a kincs a magyar nép számára, az ország matrjoskája. Két különböző ember, más világ, más kultúra. Vasziljev alkotó ember, neki sokkal nehezebb a sorsa, állítja Törőcsik Mari. A színház szerepe megfogalmazhatatlan a mai világban. Nem tudjuk, mi a feladata. Darabokra hullott. De itt egy ember, Vasziljev, aki erről nagyon sokat gondol, és át akarja adni a tudását. Miközben azt mondja: az ilyen fazonokat, mint ő, a művészbejárónál kellene kivégezni. Terroristának érzi magát, aki a mai világ ellen fordult, aki ellensége lett annak, amit a mai kultúra mutat. Ő másfajta értékeket képvisel. A Kaposváron létrejött előadásról is azt mondja: ez csak egy fázis, amelynek öt év múlva láthatnánk csak a végét. Addig egy folyamat. Egy alkotói periódus, amely időt követel.”

Hogy miképpen viselte Törőcsik Mari a próbafolyamat megerőltető óráit, napjait?

„Felemelő élmény volt látni, hogy még mindig, ennyi évtizede tartó munka után is milyen belső örömmel dolgozik – állapítja meg fiatal pályatársa. – Én magam is rengeteget tanultam tőle. Az elején nyilván ő is félt, hogy meddig fogja bírni, de csoda volt végig. Voltak napok, amikor tizenkét órákat próbált. Hat óra után mondta ki, hogy elfáradt. Délután pihent egy kicsit, aztán folytatta. Intenzíven dolgozott. S közben láttuk az orvosi csodát is. Ahogy az egész gesztusrendszerét áttette a bal oldalára. A próbák legelején még egy papírlapot sem igazán tudott megtartani a jobb kezében, a kész előadásban már székeket pakol a színpadon. De olyan erővel, mintha én tenném.”

Több mint harmincórányi anyagot vág most Kolovratnik Krisztián. Ebből születik meg az a film, amely már most hatalmas örömmel tölti el. Boldog, hogy pénzt kapott rá, hogy támogatták őt az ötletében, hogy minden kapu megnyílt előtte. Boldog, hogy mindenkitől azt hallotta: igen, ez értékes téma, ennek a filmnek értelme van.