A magyar kultúra gyászéve

Gyászból gyászba lépett a magyar kultúra 2016-ban: olyan alkotó- és előadóművé-szek távoztak közülünk, akik nemcsak vitathatatlan szak-mai teljesítményükkel, hanem személyiségükkel, erkölcsi tekintélyükkel, minden meg-nyilvánulásukkal és értékíté-letükkel kisugároztak a korukra, iránytűként szolgáltak kortársaiknak.

Az utolsó nagy képíró

Feketén indult az idei év, és még feketébb lett: január 1-jén, életének 86. évében, kaliforniai otthonában elhunyt Zsigmond Vilmos, a kortárs filmművészet egyik legismertebb, egyedi látásmódú alkotója, Hollywood egyik legbefolyásosabb, legnagyobb hatású képírója. 1978-ban kapott Oscar-díjat Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjének operatőreként, mert „sajátos technikájával a digitális effektusok korát megelőzve volt képes meghökkentő látványt nyújtani”.

1955-ben végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, több társával végigfilmezte az 1956-os forradalom eseményeit, aztán elhagyta az országot – csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel, amelyek bejárták a világsajtót. Zsigmond Vilmos az Egyesült Államokban telepedett le, és ott is képes volt kitűnni egyéni operatőri látásmódjával, melyet a hangulati világítás, az emberi arc középpontba állítása, az emberi történetek bemutatása és a realista ábrázolás jellemzett. Olyan filmekben állt a kamera mögött, mint A szarvasvadász, Az eastwicki boszorkányok, a Maverick, a Vágyak vonzásában vagy a Fekete Dália.

„Meghalt, mert ráért”

Psota Irén, a nemzet színésze, kétszeres Kossuth-díjas színművész hosszan tartó betegség után, életének 87. évében, február 25-én hunyt el. A magyar színházművészet legendája volt, hosszú pályája alatt több mint 120 darab – klasszikus és kortárs drámák, vígjátékok, musicalek – meghatározó szerepeit játszotta el. Drámai erővel jelenített meg tragikus hősnőket éppúgy, mint zaklatott lelkű asszonyfigurákat vagy szélsőségesen groteszk alakokat, példa erre Gruse (Brecht: Kaukázusi krétakör), Yerma (Garcia Lorca), Serafina (Tennesse Williams: A tetovált rózsa) vagy Margarida asszony Atheyde monodrámájában. Imponáló ének- és tánctudását a legemlékezetesebben a Hello, Dollyban bizonyította. Búgó, erotikusan talányos hangon számtalan sanzont és csacska dalocskát varázsolt slágerré (Én mellettem elaludni nem lehet, Engem nem lehet elfelejteni, Tibi, te bitang).

Több mint 50 filmben nyújtott emlékezetes alakítást, szerepei közül kiemelkedik a púpos Tera a Ház a sziklák alatt című Makk Károly-rendezésben, a bordélyházi madám az Egy erkölcsös éjszakában, Cecília a Csárdáskirálynő filmváltozatában. Psota Irén nemcsak arról volt híres, hogy mindent óriási szenvedéllyel csinált, hanem a humoráról is. Egyszer azt nyilatkozta: Minden percet hasznosan kell élnem. Tudja mi lesz a fejfámra írva? „Meghalt, mert ráért.”

Auschwitz után

Március 31-én, életének 86. évében meghalt Kertész Imre, a Sorstalanság Nobel-díjas szerzője. Az író két évtizeden át küzdött a Parkinson-kórral, betegen költözött haza Berlinből, ahol saját szavaival élve „luxusemigrációját” élte.

Kertész 14 éves korában megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után, 1945-ben tért haza. A Sorstalanság – ez az önéletrajzi ihletésű regény, amely a 15 éves magyar zsidó fiúról, Köves Gyuriról szól, aki ugyancsak túlélte a náci haláltáborokat – az író egyik nyilatkozata szerint nemcsak a nácizmusról szól, létrejöttéhez a magyar szocializmusban szerzett tapasztalatokra is szükség volt. A mű 1960 és 1973 között íródott, de a kiadói sorozatos visszautasítása miatt csak 1975-ben – a szerző negyvenhat éves korában – jelent meg. Kertésznek a nyolcvanas években írói és műfordítói munkái jelentették a megélhetést, az elismerést csak az évtized második fele és a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. Lelkes fogadtatásra először német nyelvterületen talált; 2002-ben, amikor – mind a mai napig egyetlen – magyar íróként megkapta az irodalmi Nobel-díjat, otthon szélesebb körben szinte ismeretlen volt. A magyar olvasók a nemzetközi siker hatására fedezték fel Kertész műveit (A kudarcot, a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényt), későbbi kötetei (Felszámolás, K. dosszié, Gályanapló, Valaki más: a változás krónikája, Európa nyomasztó öröksége, A végső kocsma, A néző – feljegyzések 1991–2001) már jelentős eseménynek számítottak. A Svéd Akadémia döntése indoklásában egyébként ez állt: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Nem találtunk szavakat

„A temetés nem a vége valaminek, hanem a kezdete, a teendőinknek, amelyeket ránk hagyott a halott. (...) Nagy magyar író, akkor is, ha viszonya a nemzettel finoman szólva nem dráma nélküli, nem rózsás. Rögzíteni hát, ami nincs, vagyis nyugalmat találni” – fogalmazott Kertész Imre temetésén Esterházy Péter. Július 14-én már EP-t gyászoltuk: az író 66 évesen, hasnyálmirigyrákban hunyt el.

Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével aratta: a szocreál termelési regény paródiája az önmegértést-önértelmezést boncolgató elbeszélésmód egyik alapszövegévé vált újabb prózairodalmunkban. Ezt olyan meghatározó jelentőségű művek követték, mint a nyolcvanas években született, utóbb Bevezetés a szépirodalomba címmel könyvvé rendeződött kisregényei, a Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk, a Harmonia caelestis című fikciós családi krónika, majd a Javított kiadás, melyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek részleteit. 2015-ben jelentette be, hogy súlyos beteg, és ezt a tapasztalatot is irodalommá formálta: a Hasnyálmirigynapló az idei könyvhétre jelent meg.

„Esterházy teljes erejével a mondatban volt, van, még akkor is, ha más mondatával játszik, hiszen mondat mondatnak farkasa, a mondatot felfalja a kontextus. A történelem mintázatai is nyelvi mintázatok lesznek: a nagy elbeszélések is intarziás szerkezetek, csak a homokszemek érdekesek a szövegdaráló szerkezetében. A műalkotás szempontjából mindig az az igaz, ami úgy telítődik meg léttel, hogy közben a nyelv valósága a lét fölébe kerekedik. Amikor a szövegben akarunk, vágyunk, vagyunk kénytelenek élni” – búcsúzott Esterházytól lapunk hasábjain Csehy Zoltán.

Requiem

November 6-án, 64 éves korában elhunyt Kocsis Zoltán karmester, zongoraművész és zeneszerző. Egy idei interjúban arról beszélt, hogy mivel már több szívműtéten is átesett, harminc-negyven éve fel van készülve a halálra, de addig fog dolgozni, amíg bír.

Mindössze 18 évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét: egy ország ismerte meg akkor a nevét, és követte a későbbiekben is pályája töretlen felívelését. A művész már 1973-ban megkapta a Liszt Ferenc-díjat, és mindössze 25 évesen Kossuth-díjjal jutalmazták, amit 2005-ben másodjára is kiérdemelt. Harmincéves korától karmesteri pályája mellett már komponált is. Zongoraművészként híres volt tiszta, precíz játékáról, a Bartók-életmű kiemelkedő tolmácsolójaként jegyezték. 1997-ben átvette a Nemzeti Filharmonikusok irányítását, és a zenekarnak határozott új profilt adott: a klasszikus művek mellett a megszokott repertoárról hiányzó fontos alkotásokat is megszólaltatta, és a kortárs magyar zene ügyének ápolásával is fontos küldetést teljesített. Kocsis Zoltán több mint negyven éven át a magyar zenei élet egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb egyénisége volt, azon kevesek egyike, akit a nemzetközi élvonalban is biztos hely illetett meg. (ú, as)