A magányos cédrus és a madarak

A természettudományok mellett ugyanis a művészetek különböző ágazatáért is lelkesedett, ezért lehetett egy időben mindennapos vendége az Uránia tudománnyal, csillagászattal és művészettel kapcsolatos előadásainak, mozgóképes és színezett, vetített diákkal dúsított darabjainak.

Csontváry minderre nyitott volt, legtermékenyebb korszakának kezdetén, az 1900-as évek elején pedig itthon is bőven érték impulzusok. „Szabad festőként” a „szabad tánc” legelső hirdetőjét, képviselőjét, Isadora Duncant is csodálta.

Végvári Zsófia ötvenoldalas tanulmányt írt erről, amely Csontváry titokzatos múzsája: Isadora Duncan címen könyv formájában is olvasható. Most pedig, amikor a Szépművészeti Múzeum a festő születésének 170. évfordulója alkalmából több mint negyven alkotását állította ki, hogy a szó szoros értelmében elkápráztasson bennünket, különösen érdekes adalék e vékonyka kötet a gazdag látnivalóhoz.

Egyébként ki gondolta volna, hogy a magát Raffaellónál is nagyobbnak képzelő festő, a Napút megörökítője képzeletében ilyen közel engedi magához a modern tánc nagyasszonyát? Hogy az ő művészetét fogalmazza meg nem egy képén. Még azokon is, amelyeken a tánc csupán mellékszereplő. Vegyük csak a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című, 1907 körül született alkotását, amelyen az emberiség hagyományainak a fája előtt fehér ruhás nők táncolnak a fejlődés nyugodt tempóját érzékeltetve. Az élet fája című festményén is feltűnnek ugyanezek az alakok, de már szétszéledve, táncukat befejezve.A Tavaszünnep három gráciája önfeledten táncol egy erdőszéli réten. Mind a hárman mezítláb, egymás kezét fogva fürdenek a mozgás és a természet együttes szépségében. Ez utóbbi alkotása alatt van azonban egy másik festmény is, amelynek röntgenfelvételén habkönnyű ruhában, áttetsző kendőben látható Isadora Duncan portréja.

Párizs és London után 1902-ben lépett fel az amerikai születésű táncosnő a hajdanvolt mulató táncprodukciók bemutatására is alkalmas, nyolc méter mély színpadán, az Urániában. Budapest akkoriban a kontinens leggyorsabban fejlődő multikulturális és dekadens nagyvárosa volt, ahol felszabadult, finom erotikával átitatott táncával nem kis sikert aratott a híres vendég. „Előadás után a férfiak kifogták a kocsijából a lovakat, úgy húzták a szálloda kapujáig. Ez pedig csak a legnagyobb sztároknak járt, például Jászai Marinak, aki egyébként látta Duncan előadását, és lelkesedett érte” – írja Szabó Júlia Csontváry-kutató.

A különleges táncművész híre valósággal végigsöpört Európán. Bármerre járt is, bárhol lépett is közönség elé, kerti rendezvényen vagy színházban, mozgásával és küllemével mindenütt feltűnést keltett, sőt vihart kavart. Carl Sandburg amerikai költő szerint Isadora maga volt a szél, de a tenger és a hold is, könnyek, fájdalom, szerelem, madarak röpte, minden. Szépségével, testének harmóniájával, a hozzá simuló, érzéki ruházatával mindenkit rabul ejtett. Mindig, mindenütt önmagát táncolta el: a bűnt, az imát, a fényt, a repülést.

New York-i, Carnegie Hall-beli fellépése után írta róla egyik kritikusa: „A nézőtéren hétpróbás sznobok tolonganak, és extázisba esve méltatják ezt a vakmerő ifjú barbár nőt, aki sutba dobta a tüllszoknyát és a balettcipőt, hogy egyszerű görög tunikában, meztelen lábán görögös szandált viselve, haját szabadon vállára eresztve táncoljon.”

Uránia színházi fellépése után az Operaház közönsége is óriási elismeréssel fogadta. A leggyakrabban kék ruhát öltött magára. Empire selyemszalaggal díszített, kék selyemruhát. Kék ruhában jelenik meg a Szerelmesek találkozása című Csontváry-képen is. Álom vagy valóság? – ezt a kérdést veti fel a festmény. Ha ez utóbbit örökítette meg, akkor a művet egy Budapest utáni viszontlátás öröme ihlette. Svájcban, a nagyszabású nyárünnep elején valóban találkozhatott Isadora és Kosztka Tivadar. Vagy Athénban, 1904-ben, ahol a Sétakocsikázás újholdkor Athénban című képe született. Mert a nyitott kocsiban ülő kalapos nőalak is a táncosnőre emlékeztet. Vagy az Akropolisz szikláin büszke fejtartással, vizeskorsóval és bottal a kezében, pipacsok közt közeledő Szamáriai asszony. Egy 1902 körül készült Duncan-fotó a Liliomos hölggyel mutat erős rokonságot, amelyet a festő ugyanebben az időben készített. Csontváryt éveken át, 1898-tól 1906-ig foglalkoztatta a táncosnő alakja.

Colette, a híres francia írónő tollából erednek a következő gondolatok:

„Amikor táncolni kezd, egész valójából táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig.(…) Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain.”

Filmfelvétel csupán egyetlenegy maradt róla. Az is csak töredéknyi. Szabadtéren táncol a párizsi füvészkertben egy cédrusfa körül, jól ismert ruhájában.

Csontváry festményeit még mindig nem ismeri a világ. Nagy felfedezés lesz, amikor Isadora Duncant az ő művei által látja majd viszont szülővárosa, San Francisco, vagy New York, ahol elsőként szerződtette egy kisebb társulat, vagy London és Párizs, ahonnan európai hírnévre téve szert megérkezett Budapestre, és a táncművészet megújítójaként a magyar festőgéniuszt is elbűvölte.

A szerző a Vasárnap munkatársa