A mag

# A 70-es években a mozikban az embereket annyi katasztrófa érte, amennyit egészséges lelkülettel szinte el se lehet viselni. A hatalmas sikerű Pokoli torony és a Poszeidon katasztrófa egy új műfajt teremtett, melynek alkotásaiban az akkoriban profinak számító speciális effektusokkal és sztárparádéval kápráztatták el a látványra éhes közönséget. Ám miután a gyilkos méhektől kezdve a földrengésen át a vulkánkitörésig bezárólag minden elképzelhető vészt bedobtak már, az egész felhajtás kezdett kissé unalmassá válni és az effajta filmek szép lassan kimentek a divatból. A ”90-es évek közepén aztán a CGI rohamos fejlődésével újra megpróbálták visszahozni a technikai erődemonstrációra kiválóan alkalmas műfajt a köztudatba: ennek a kétes értékű reneszánsznak a kissé megkésett darabja Jon Amiel (Briliáns csapda) filmje, A mag is.

Az amerikai kormány Dr. Josh Keyes (Aaron Eckhart – Erin Brockovich) segítségét kéri, hogy választ adjon azokra a rejtélyes eseményekre, amik az utóbbi időben megszaporodtak. A férfi szerint valami zavart okozott bolygónk elektromágneses rendszerében, ennek eredménye pedig egy olyan láncreakció, ami a világ végét jelenti. Az egyetlen megoldás, ha behatolnak a föld középpontjába, hogy egy nukleáris bombával újra mozgásba hozzák a leállt körforgású magot. A terv látszólag képtelenség, ám néhány tudóssal és egy űrhajós navigátorral (Hilary Swank – Álmatlanság) az élen válogatott csapat gyűlik össze, hogy véghez vigyék a talán mégis megvalósítható küldetést.

Hiába, úgy tűnik Hollywoodban szinte minden lehetséges katasztrófát ellőttek már, így a késve érkezett Magnak nem maradt más választása, mint a föld alá bújni. Valószínűleg az első gondolat, ami eszünkbe jut a finoman szólva nehezen hihető történet hallatán, hogy valakit nagyon a fejére ejtettek gyerekkorában. Az egyetlen, ami megmentheti a röhejességbe hajló alapötletet, ha nem veszik komolyan és szerencsére a film készítői pontosan ezt teszik. Érezhető szándékossággal élnek a katasztrófafilmek bevett eszközeivel, amiket azonban könnyed, kikacsintó hangvétellel és jól adagolt humorral tesznek újra fogyaszthatóvá. Bármennyire is hihetetlen, de az alkotók képesek építeni az alapokra, sőt meglepő hozzáértéssel bánnak a témával: a film első felében például egyáltalán nem érzelgősködnek, hanem inkább teret engednek a tempónak.

A gondok szokás szerint akkor kezdődnek el, amikor a lényegre rátérnek, vagyis megkezdődik a küldetés. Az események erős behatároltsága megteszi a maga káros hatását: kevés a lehetőség és Jon Amiel csapatának sajnos nincs annyi fantáziája, hogy kikerülje a műfaj csapdáit. Azt azért meg kell hagyni, hogy próbálkoznak, és egy kis Verne Gyulás ízt visznek a cselekménybe, ami némileg feljavítja a kiszámítható történések sorát. A mag azonban kezdi kissé túl komolyan venni magát és a felejthetőbb mellékszereplők leépítésével, valamint a halálukon való siránkozással próbál operálni. A végső szakaszt már csupán néhány ötletmorzsa és Stanley Tucci szövegei teszik élvezhetővé. Mélypontra ugyan nem jutunk, de a beállt középszerből se képes kilábalni a film. Jon Amiel alkotása épp ezért elsősorban azoknak ajánlható, akik szeretik a régi katasztrófamozikat. Mert bár több kisebb-nagyobb hibája van és a számítógépes effektusok színvonala is ingadozik, de a letűnőben lévő műfaj szellemének megidézésére vágyók összességében korrekt megvalósításban megkapják A magtól, amit akarnak. (mozinet)

A mag (The Core), színes, amerikai film, 124 perc, Rendezte: Jon Amiel, Szereplők: Aaron Eckhart, Hilary Swank, Bruce Greenwood, D.J. Qualls, Delroy Lindo, Richard Jenkins, Stanley Tucci, Tcheky Karyo