A litográfia lehetőségeit kutatva

„Ha Pesten vagyok, azt mondom, megyek haza Somorjára, onnan meg jövök haza Pestre.” Somogyi Tibor felvétele Mikor jelentkezett önben először a grafikusművész?

Gyerekkoromban nagyon sokat rajzoltam. A bátyám meg az öcsém, Imi és Csaba fociztak, futni, biciklizni jártak, engem viszont sokkal jobban lekötött a rajzolás. Hetedikes lehettem, amikor édesanyám elvitt Somorján egy idős festőművésznőhöz, Fülöpová asszonyhoz, aki megnézte a rajzaimat, és azt mondta, szívesen foglalkozik velem. Meg is egyeztek a szüleimmel, hogy mennyit fognak fizetni a tanításomért. De nem telt el három hét, közölte velük, hogy nem fogad el tőlük pénzt, fizetség nélkül is szívesen foglalkozik velem. Két évig jártam hozzá, mert szerettem volna bejutni a pozsonyi iparművészeti szakközépiskolába. Fülöp néni nagyon biztatott, de nem sikerült a felvételim. Ezek után bekerültem Pozsonyba a Duna utcai gimnáziumba. Az ottani tanáraimnak, köztük volt osztályfőnökömnek, Szkladányi Endrének, valamint Dávid Bélának nagyon sokat köszönhetek. Egyszer az orosztanárnőm külföldi tanulási lehetőségekről beszélt, s mivel németül jól tudtam, gondoltam, szerencsét próbálok az akkori NDK-ban. Édesapám teljes mértékben támogatott abban, hogy külföldre menjek, nyelveket tanuljak. Ő keltette fel a figyelmemet a művészet iránt, neki köszönhetem, hogy az lettem, ami lettem.

Vissza tud emlékezni, mit rajzolt gyermekkorában, s őriz-e közülük valamit?

Sajnos, nagyon kevés rajzom maradt meg. Arra emlékszem, hogy egész kicsi koromban Disney-figurákat, majd később képregényeket rajzoltam. Akkoriban elég sokat másoltam. Hatodikos-hetedikes lehettem, amikor kaptam a szüleimtől egy könyvet, a Modern művészet lexikonát. Lapozgattam-lapozgattam, s az a képvilág, amely az oldalakról elém tárult, teljesen új volt számomra, és szinte elvarázsolt. Azelőtt nem láttam olyan képeket. Néztem a kubista festmények reprodukcióit, és elcsodálkoztam, hogy így is lehet rajzolni. Mérföldkő volt az életemben ez a könyv, mert rányitotta a szememet, hogy másképp is lehet látni, és nem csak azt a képi világot kell észrevenni, ami a tévéből, rajzfilmekből szűrődik át. Akkor kezdtem el komolyabban odafigyelni a képi kifejezés lehetőségeire: könyvtárba jártam, olyan kiadványokat kölcsönöztem ki, amelyek művészettel foglalkoztak.

A pozsonyi érettségi után külföldre került?

Végül nem Pozsonyban érettségiztem. A negyedik gimnáziumi évet, 1979-ben a selmecbányai előkészítő évfolyamban végeztem. Az idősebb nemzedék még tudja, hogy akkoriban ez volt az útja annak, hogy valaki Csehszlovákiából kijusson külföldi főiskolára. Selmecbányán nagyon jó társaság volt, például egy padban ültem Kaszás Attilával. Osztályunk zöme főleg az akkori Szovjetunióba ment oroszt, filozófiát, politológiát tanulni, de Lengyelországba és Magyarországra is sokan jelentkeztek. Páran pedig az NDK-ba készültünk, közülük egyedül én művészeti főiskolára.

Mennyire volt speciálisan felkészítő az oktatás?

Annyira, hogy heti tizenhárom óra németünk volt. Inkább amolyan külföldi tartózkodásra felkészítő kemény, szinte katonai tréningként éltük meg, mert nem mehettünk haza, havonta csupán két nap eltávozást kaptunk. Felkészítettek bennünket arra, hogy nehezebb élet vár ránk, nem lesznek velünk a szüleink. Akit oda felvettek, annak már biztos helye volt a megpályázott külföldi egyetemen. Kaszás Attilának és nekem viszont, mivel művészeti főiskolákra mentünk, először tehetségvizsgát kellett tennünk. Az egy év alatt folyton az osztálytársaimat rajzoltam, mert a felvételire fejrajz-, alak- és mozgástanulmányokkal készültem. De végigmásoltam Barcsay Jenő Művészeti anatómia című világhírű rajzkönyvét is.

Hol volt a felvételi?

Pozsonyban, és nagyon kiborított. Nem a tehetségvizsga, mert az sikerült, hanem a szóbeli. Az egész napot végigizgultam, mert utolsónak hívtak be. Szigorú bizottság előtt kellett számot adnom a tudásomról. A művészettörténeti kérdéssel nem is volt baj, hanem amikor arra kértek, beszéljek a SZISZ, a szocialista ifjúsági szövetség szerepéről, ráborultam az asztalra, és csak anynyit tudtam kipréselni magamból, hogy engem ez nem érdekel. Nagy felháborodást keltett a megjegyzésem, ám ennek ellenére nem buktattak el, és kikerültem Lipcsébe.

Akkor induljunk Lipcsébe.

Nem volt az olyan egyszerű. Megkaptam a minisztériumból az értesítést, hogy mikor kell indulnom. Bepakoltam, szépen elbúcsúztam az otthoniaktól. A vasútállomáson aztán nagy meglepetés ért, kiderült, hogy nem egyedül, hanem két lánnyal utazom, ők is Lipcsébe, a Grafikai és Könyvművészeti Főiskolára jönnek. Azzal nyugtáztam a tényt, hogy legalább nem leszek egyedül. Ám amikor huszonnégy órás út után megérkeztünk, majd hosszas keresés után megtaláltuk a főiskolát, a tanulmányi hivatalban azzal fogadtak bennünket, hogy maguk miért jöttek hárman, csak egy hely van. Végül azt a megoldást találták ki, hogy másnap tegyünk újabb tehetségvizsgát. Nem aludtam egész éjszaka, ébren tartott a gondolat, hogy esetleg elutasítanak. Reggel minden simán megoldódott, azt mondták, Herr Kiss, maga marad, a két lány megy Berlinbe.

Végre biztos helye volt a lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán.

Bekerültem Európa egyik legpatinásabb művészeti akadémiájára, ahol sok magyar diák is tanult, s én természetesen velük tartottam. Annyira, hogy a csehek nem értették, magyarként miért csehszlovák ösztöndíjért állok sorban. Érdekesek voltak a mindennapjaink, mert olyan kollégiumban kaptam szállást, ahol több náció diákjai laktak együtt, koreaiak, libanoniak, irakiak, bolgárok, oroszok, finnek, svédek.

Hogy érezte, jól választott iskolát?

Technikailag jól felkészítő, régi hagyományokra épülő, precíz német iskola volt a lipcsei. Sokat tapasztalt idős mesterek dolgoztak ott a Bauhausból, akik mindent tudtak a technikáról. Egy kicsit olyan volt ez az iskola az akkori Kelet-Németországban, mint egy kis Nyugat-Németország. Nagyon jó könyvtára volt, hozzájutottunk a nyugati folyóiratokhoz, könyvekhez, mindenről tudtunk, ami a művészeti életben külföldön történt.

Feltételezem, hogy a szülőotthon azért hiányzott.

Nagyon. Egy évben kétszer utazhattam csak haza. Nehéz volt legyűrnöm a honvágyat. Ki kellett alakítanom a saját életvitelemet, meg kellett tanulnom például főzni, mert a menzakosztot nem mindig tudtam megenni.

Most mégsem Somorján, hanem Budapesten beszélgetünk, mivelhogy itt él, s ez is összefügg Lipcsével.

Másodéves koromban megismerkedtem későbbi feleségemmel, Károlyi Zsuzsannával, aki kezdettől fogva erőt adott a nehéz helyzetekben is. Két évvel járt felettem. Az az időszak kínszenvedés volt számomra, amikor ő lediplomázott, hazajött, nekem meg maradnom kellett, mert volt még két évem. Negyedéves koromtól aztán elég sokat jártam haza, mert megszületett az első gyermekünk, Máté. A szüleim aggódtak, hogy jaj, fiacskám, most mi lesz, nem fogod elvégezni az egyetemet. De nem adtam fel.

Azt mondta előbb, hogy akkor már sokat járt haza, hova haza?

Ez örök probléma, hogy hova jövök haza. Ha itt vagyok Pesten, azt mondom, megyek haza Somorjára, onnan meg jövök haza Pestre.

Lipcséből, az akadémia befejezése után hova érkezett haza?

Keresztapám eljött értem kocsival Lipcsébe, mert az öt év alatt annyi holmim gyűlt össze, festékek, rajzpapír, az ott készített munkáim, hogy kézben, vonaton képtelen lettem volna hazahozni. Furcsa érzés volt beleélnem magamat, miután elindultunk, hogy Lipcse lezárult, megérkezem, és mostantól újra otthon leszek Somorján. Ám mindöszsze annyi időre maradtam, hogy éppen csak kipakoltam. Másnap mennem kellett tovább, mert a családom már itt várt, Budapesten. Valójában azóta sem érkeztem haza, Somorjára. Pedig nagyon sokat jelent számomra. Csak hát, ha hazamegyek, egy kicsit mindig elszomorít, hogy nem abba a városkába érkezem, amit akkor hagytam ott, amikor elindultam Lipcsébe. A mai Somorja már nem az, amit akkor otthagytam. A régi városból nem maradt meg szinte semmi. Az már inkább csak az emlékeimben él.

Budapest, a magyar környezet gondolom hamar befogadta.

Nehezen tudtam beilleszkedni, nehezen szoktam meg a nagyvárost, pedig körülöttem mindenki magyarul beszélt. Lipcsében öt évig azt éreztem, hogy a német évfolyamtársaim szemében csak ausländerek, külföldiek vagyunk. Miután áttelepültem Magyarországra, és megkaptam az ideiglenes tartózkodási engedélyt, megint csak idegennek éreztem magam. Másfél éven keresztül havonta haza kellett utaznom. Megviselt, mert olyasmiket kellett átélnem például, hogy a feleségem várta a második gyerekünket, Benedeket, bent volt a kórházban, és nekem letelt a harminc napom. Elmentem a követségre, s kértem, hogy ha lehet, tolják ki a határidőt pár nappal. Azt mondták, nem lehet, mert mi van akkor, ha munkakerülő vagyok. Mit tehettem, a Nyugatiban felszálltam egy Párkány felé induló vonatra, elutaztam a határra. Párkányban leszálltam, megvártam a Berlinből érkező következő gyorsot, és visszavonatoztam Pestre. Másfél év után végre megkaptam a személyit, akkor valamennyire megnyugodtam. Amikor Anna lányom 1987-ben megszületett, ilyen gondok szerencsére már nem nyomasztottak. Mert amíg nem volt magyar személyim, munkát se vállalhattam. A másfél év alatt úgy tudtam csak pénzt keresni, hogy miután honosították a diplomámat, jelentkeztem a Művészeti Alapba, ahova felvettek, és a feleségem nevén szabadúszó művészként dolgoztam. Pozsonyban hiába akartam honosíttatni a diplomámat nem fogadták el. Ennek ellenére megpróbálok kapcsolatot teremteni a két művészeti iskola között. Itteni tanárokkal meglátogattuk pozsonyi kollégáinkat, onnan pedig vendégtanárt fogadott a mi egyetemünk. Baráti viszonyt építünk a két tanszék, a pozsonyi grafika és a budapesti között.

A vázolt körülmények között gondolom, a művészeti életbe sem volt könnyű beilleszkednie, elfogadtatnia magát.

Azoknak se könnyű, akik itt végeznek a pesti egyetemen. Nekem az elején még nehezebben ment, mivelhogy Lipcsében jártam művészeti akadémiára, s itt teljesen ismeretlen voltam. Azután kezdtek már olajozottabban menni a dolgok, miután, tíz éve, idekerültem az egyetemre, a képgrafika tanszékre, ahol előbb műhelyvezetőként irányítottam a litográfia- és a rézkarcműhelyeket, most pedig egyetemi adjunktus vagyok. Itt azt csinálhattam, és a mai napig azt csinálom, amit szeretek. Előtte könyvszerkesztőként dolgoztam a Móra Könyvkiadóban, de az az elfoglaltság, ami valójában inkább amolyan irodai munka volt, nem elégített ki igazán. Itt, az iskolában viszont nagyon jól érzem magam. Azzal, hogy az egyetem lett a munkahelyem, kinyílt egy ajtó, megismertem olyan embereket, akik fontosak számomra, akik művészi továbblépésemben is inspiráltak, mint például Baranyay András, akivel nagyon jó megértjük egymást. Erre azért is volt és van nagy szükségem, mert nehezen nyílok meg idegenek előtt.

A tanítás nem vonja el a művészi énjétől?

Nem. Sőt nagyon sokat adnak a hallgatók. Könyvet írok, amelyben a litográfiatechnikával foglalkozom. Ehhez rengeteg kísérlet kellett és kell. Ebben is sok diákom segít. De mondhatnám azt is, hogy a hallgatók között az ember fiatal tud maradni. A másik dolog, hogy a tanítással együtt azt a lehetőséget is megkaptam, hogy műhelyben dolgozhatom. Igaz, kezdetben nem igazán vették jó néven, mert nem az volt a gyakorlat, hogy a tanárok itt bent, az egyetem grafikai műhelyében saját alkotásaikon is dolgoznak. Elárvult litográfiai műhelyt kaptam annak idején, amelyet alkotásra igazán senki nem használt ki. Egy ideig dugdostam a nyomataimat. Talán egy év se telt el, és kezdték elfogadni, mert kiderült, hogy a diákokra is ösztönzően hat, ha a tanár előttük, velük alkot. Sokáig színes litográfiát itt nem nyomtatott senki, én viszont színnel dolgozom. Jöttek, érdeklődtek, mik a fortélyaim, s ez inspirálta a diákokat. Jelenleg nagyon komoly munka folyik a litográfiaműhelyben.

Említette, hogy nehezen nyílik meg. Ma, amikor minden a kapcsolatokon, a menedzselésen alapszik, a művész karrierjének alakulását illetően nem nehezítő tényező a zárkózottság?

Biztosan az, hiszen alkothat az ember nagyon jó munkákat, ha nem menedzseli magát, észre se veszik. A művészetből nem tudnék megélni, egyrészt ezért is tanítok. Magyarországon nagyon kevesen vannak, akik a művészetből meg tudnak élni. Sokan abban bíznak, hogy ösztöndíjakat nyernek, és ezzel fent tudnak maradni a létminimum felett, de ez nagyon keveseknek sikerül. Egy New York-i festőbarátomtól hallottam, hogy a ma elmaradhatatlan sziklaszilárd menedzselésre már az egyetemen fel kellene készíteni a hallgatókat. Három vagy négy éve a hágai egyetemen vendégtanárként litográfiát oktattam, és ott is azt tapasztaltam, hogy a diákokat megpróbálják bevezetni az életbe, például megtanítják őket arra, hogyan kell bejelentkezni egy galériatulajdonosnál vagy múzeumigazgatónál. Nem úgy, hogy fogom a mappámat a képekkel, és becsöngetek azzal, hogy itt vagyok, ez vagyok. Ennek, manapság nem ez a formája.

Könyvet ír a litográfiatechnikákról. Mi a tapasztalata, a számítógépes grafikák nem szorítják egy kicsit háttérbe a régebbi nyomtatási eljárásokat?

Egyáltalán nem. Ez kézi munka, s ez mindig is megmarad és lesz. A litográfia egyáltalán nem régi, mindöszsze kétszáz éves technika. Azt hiszem, hogy a számítógépes grafikát inkább csak más műalkotások kiegészítőjeként, elemeként, részeként, mondjuk installációkhoz használják, de mint külön önálló műalkotás nem igazán él. A számítógépet eszköznek tartom, ha jól használjuk, akkor az jó dolog is lehet. Meggyorsítja a lehetőségeket, például a könyvtervezésben alkalmazva. De nem helyettesítheti a litográfiát, hiszen az teljesen más műfaj. Most, amikor olyan szintetizátorok vannak, amelyek tökéletesen másolják a zongora- vagy a hegedűszót, azt is állíthatnánk, hogy a hegedű vagy a zongora elavult. De nem tesszük! Annak idején, amikor feltalálták a fotót, azt jósolták, hogy a festészetnek vége. Azóta is létezik. Mert két különböző területről van szó, s meg tudnak élni egymás mellett. Lehet rajzolni az egérrel is, de az teljesen más, ha az ember szénnel rajzol. Nem vagyok számítógépellenes, sőt, használom, s jó dolognak tartom, de a megfelelő helyen.

Milyen érzés friss Munkácsy-díjas grafikusművésznek lenni ?

Kellemes érzés számomra azért is, mert olyan elismerés ez, amelyet a szakmától kap az ember. Gyerekkoromban, ha azt hallottam a televízióban vagy a rádióban, hogy Munkácsy-díjas festőművész, szinte áhítatot éreztem iránta. Hatalmas boldogság az nekem, hogy én is megkaptam ezt a díjat. Nagyon nagy megtiszteltetés.