A (le)számolás joga

Egyikük, Grecsó Krisztián a következőket írja: „Pimasz és pontos mondatok, édeskés keserűség, öröknek látszó, mégis minden pillanatban elmúló kamaszság. Ilyen (is) a Mucha Dorka-próza. Nem érdemes elkerülni.” Ki az, aki ezek után nem veti rá magát a Puncs című regényre? Főleg az édeskés keserűségre voltam kíváncsi, mert szerintem azt a legnehezebb szavakba önteni. Nem is mindig sikerül a szerzőnek, de ez legyen az én legnagyobb problémám, hiszen olyasmit kapok helyette, amit még jobban szeretek: kérlelhetetlen realizmust.

A névtelen elbeszélő lánynak nincs affinitása a romantikához, és a szerző ezt a nyelvvel is érzékelteti. Hősnőnk kissé flegma, nemtörődöm egyetemista, a szülei kívánsága a diploma (ismerős helyzet), úgyhogy közömbösen viszonyul „feladatához”, sokáig azt sem tudjuk meg róla, hogy egyáltalán milyen szakra jár. Úgy fogadja tanára közeledését, mintha csak egy hamburgert nyomtak volna a kezébe, legalábbis kifelé ezt kommunikálja. Sodródik az árral, ami tudjuk, hová szokott vezetni, de ezúttal nem oda vezet, ahová gondolnánk. Ennél többet nem is árulok el a cselekményből. A kötet szerkezete szempontjából jó ötlet, hogy a végén kezdődik a történet, amikor hősnőnk már túl van mindenen, és azon tűnődik, vajon szerelem volt-e ez. Közben egy másik kapcsolat is szárba szökkenne, ha hagyná. A mondatok zöme tényleg pimasz és pontos, vagy – újfent – kíméletlenül realista. Gyakran a beszélt nyelv jelenik meg, szinte halljuk. Beszéd közben nem gondolkodunk a legadekvátabb jelzős szerkezeten, csak úgy kijön belőlünk a mondanivaló, ám a közhiedelemmel ellentétben ezt nagyon nehéz írásban megvalósítani. Mucha Dorkának sikerült. Nézzük például, hogyan jellemzi az elbeszélő a lakótársát: „Olyan családból jött, ahol vicsorgó oroszlánfej van az ebédlőben. Sosem használt ezüstkancsók, antik autómodellek, aranykeretes tükrök. Amarilla apja benne volt valami olajbizniszben Ausztráliában. Vettek egy kastélyt, tele ilyen szarokkal. Nem mondom, mi is ki voltunk bélelve, de nem ennyire”.
Mucha Dorka a szereplőket gyakran jellemzi az őket körülvevő tárgyakkal vagy viseletükkel. Az elbeszélőről sem árul el sokat, nincsenek belső őrlődések, a lány nem elemzi saját érzéseit, gondolatait, illetve a „véletlenszerűen” elénk vetett foszlányokból nekünk kell összeraknunk a mozaikot. Később jövünk rá, hogy ez az egykedvűség (és a hozzá tartozó ingerszegény elbeszélésmód) valójában csak álca, hogy ez a lány így védekezik, hogy nem akar érzelmileg kiszolgáltatottá válni. Talán valami nagy trauma érte, amit képtelen feldolgozni. Talán csak haragban van a világgal, mert nem találja a helyét benne. Ahogy ebben a buliban sem:

„Érzem, ahogy vörösödik a fejem, elkezdek számolni. Huszonkettőnél már bent vagyunk, de egyre aggasztóbb a helyzet. Alig vannak lányok, érződik a frusztráltság szaga. Bálint eltűnik. Egyedül toporgok. Nagy levegő, huszonhárom, kicsit megáll minden.
– Na, itt a vodkaszóda! – hátulról átkarol, és kezembe nyomja a nedves műanyag poharat. Huszonhat, huszonhét. Ha már a kezemben van, meg kell inni.”

A kötet legnagyobb bravúrja ez a rendszeresen visszatérő terápiás jellegű számolás, amelyet stresszhelyzetekben alkalmaz az elbeszélő. A növekvő számsorrenddel az időt is lehet érzékeltetni.

„Hozzám hajol, és azt súgja, menj csak. Alig hallom, amit mond. Sűrűn pislogok. Kilenc. Nagyon részeg vagyok, és nagyon jó illata van. Tíz. Még mindig rajtam van a zakója, ezért reménykedem benne, hogy nem hajt el a taxival, hanem kiszáll belőle. Iszonyú kínos egy férfira várni a saját lakásod bejáratánál. Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy. A gyorsabb számolással sikerül kicsit összeszednem magam. Huszonkettő. Valaki nekinyom a falnak. Huszonhárom.”

Úgy lenne logikus, hogy amit nem bont ki a szerző, annak elsikkad a jelentősége, a túlságosan töredékes karakterekkel pedig nem leszünk képesek olvasói viszonyt kialakítani. Mégsem ez történik, hanem pont az ellenkezője – minél kevesebbet tudunk, annál kíváncsibbak vagyunk. Mert néhány jól megválasztott szóval igazán mély impressziók válthatók ki. Ez a kötet tele van jól megragadott, hangulatos képekkel, egészen átütő, hiteles leírásokkal és mélyen gyökeredző emberi tapasztalatokkal. Rövid leszek: a Puncs az év eddigi legpozitívabb meglepetése számomra. Akár generációs regénynek is tekinthető, mindenesetre erős, szimpatikus írói bemutatkozás. Olyan, mint egy határozott kézfogás.

Mucha Dorka: Puncs, 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal.