A leplezett vágyaival küzdő zseni

Folyamatos rajzbeszédük a filmkészítés megszokott velejárója volt. Operatőrnek, díszlet- és jelmeztervezőnek, sminkesnek és fodrásznak papíron mutatták meg elképzeléseiket. Fellini rajzaiból az egész Róma „kirakható”. Tarkovszkij vonalai valósággal égnek a megmaradt forgatókönyvek oldalain. Huszárik Zoltán nemcsak hőseit, a saját életútját is megörökítette. Fábri Zoltán festett is, alkotásaiból kiállítást lehetne rendezni.

Szergej Eizenstein a (szlovákiai filmklubhálózatban újra műsorra kerülő) Patyomkin páncélossal (1925) és a Rettegett Ivánnal (1944-45) felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a filmművészet fejlődésére. Előbbit már 1958-ban, egy brüsszeli szavazáson minden idők legjobb filmjévé választották, utóbbit, munkásságának fényes koronáját teljes egészében csak Sztálin halála után mutatták be. Eizenstein azonban nemcsak filmrendezőként, filmpedagógusként, filmíróként alkotott maradandót, rajzaival is tetemes életművét gyarapította. Ezekből állítottak ki 75 darabot az idei Karlovy Vary-i fesztiválon, a Thermal Szálló első emeletén, ahol eddig neves fotósok és plakáttervezők munkáit láthatta a közönség. A rajzokat a moszkvai Muzej Kino kölcsönözte a fesztiválnak, megidézve a rendező moszkvai, alma-ata-i és mexikói éveit. Ezek a páratlan értékű jelmeztervek, illusztrációk a ’30-as, ’40-es években kerültek ki Eizenstein kezéből. Színpadi rendezéseihez és filmjeihez ugyanis ő maga készített kosztümterveket. Macbeth, Hamlet, Rettegett Iván, Orfeusz és a többiek, Apolló, Nizsinszkij, Rimbaud így elevenednek meg egy-egy pillanatra, megidézve hatalmi harcot, érzéki és gyilkos vágyakat, táncot, repülést, egy kamaszzseni szellemi erejét.

Szergej Eizenstein kerek ötven évet élt. Rigában született, mérnökképző intézetben tanult Petrográdban, majd Moszkvában végzett felsőfokú rendezői kurzust. Montázsaival, képi szimbolikájával, érzelmi fűtöttségével valóságos forradalmat teremtett az egyetemes filmművészetben. Járt Amerikában is, 1930-ban Walt Disney meghívására Hollywoodba is ellátogatott. A Disney kutatáshoz című, 1932-ből származó írásában Mickey Mouse képlékenységét sem hagyja figyelmen kívül. Halála után húsz évvel Moszkvában hatkötetes gyűjteményben adták ki válogatott műveit. Ha rajzait gyűjtenék össze, azzal is könyvek sorozatát tudnák megtölteni. Moszkvában halála után kilenc évvel csodálhatta meg először grafikai tehetségét a közönség, a rajzaiból összeállított első album pedig 1961-ben jelent meg Hogyan tanultam rajzolni? címmel.

Önéletrajzi írásainak egyikében az áll: „Én már a bölcsőben is rajzoltam.” Egykori barátai, munkatársai szerint halála napjáig rajzolt, ezért is furcsa, hogy életében csak egy kiállítása volt, s az sem a hazájában, hanem egy New York-i moziban, 1946-ban. A New York Times hírül is adta tehetségének ezt az oldalát, az elismerő kritika nem kis örömet jelentett Eizenstein számára. Ceruzái, ecsetei mindig vele voltak. Rajzolva gondolkodott, rajzolva tanított, rajzolva rendezett. Még önmagát is rajzokban elemezte. Kamaszfejjel szatirikus lapokban jelentette meg karikatúráit. Pályakezdő színházcsinálóként díszlet- és jelmezterveket készített, pedagógusként a növendékeit ajándékozta meg rajzaival, filmrendezőként a munkatársait. Elsősorban természetesen azzal a céllal, hogy pontosan jelezze: mit kér, milyen képsorokat. Nem volt nap, hogy ne rajzolt volna. Rajzolt akkor is, ha vonatra ült, vagy ha hajón utazott, rajzolt kávéházakban, vágószobákban, forgatási szünetekben, mindig és mindenütt. Folyamatosan „kivetített”, mesélt, szórakoztatott. Vágyait, legbelsőbb érzelmeit ugyanúgy megmutatják ezek a rajzok, mint pontosan körvonalazott gondolatait, elvárásait. Finom iróniából fakadó karikatúrái mellett a drámai pillanatokat és a pajzán történeteket, a bizarr helyzeteket is zseniálisan ragadta meg. Szakmabeliek állítása szerint több mint tízezer rajz maradt utána, de ugyanennyit nyeltek el a papírkosarak, vagy vesztek el más módon. A megmaradt, mindent túlélt alkotások azonban így is tiszta képet adnak Eizensteinről. Az ő vonalai valóban a lélek legmélyebb rejtekeiből születtek, úgy futnak a papíron, olyan természetes könnyedséggel és olyan elemi erővel, ahogy az csak a legnagyobbaknak adatik meg. Hangulatában nem egy rajz Jean Cocteau érzéki világát idézi, de Picasso hatása is szembetűnő. Ez utóbbit bizonyítja az a vázlat is, amelyet a Rettegett Iván tüzeskemence-jelenetéhez készített. (Egy dúskeblű nő ölében fallikus testű angyalok többek között az önkielégítés gyönyöréről énekelnek.) A túlfűtött érzékiség egyébként is fontos mozgatórugója Eizenstein fantáziájának. Nem egy rajza „erotikus őrjöngés”. A szexualitás valósággal tombol a képein. Pánerotizmusát több írásában magyarázza: „A japán szamurájok harci felszerelése között mindig volt egy tok, pornográf rajzokkal. A szamuráj, amikor már dőlt a vér a sebeiből, bevetette magát sátrába, és elővette a rajzokat, hogy a rájuk vetett pillantás révén felszabaduló erotikus energiákat átfordítsa harci hősiességbe. E múzeumokban is látható rajzokon gyakran még ma is ott van a vér nyoma.” Mexikóba vezető útja során, 1929-ben néhány hétre Berlinben is megállt. A város leghíresebb kabaréjában, az Eldoradóban a festett arcú férfiak látványa annyira felkavarta, hogy ott döbbent rá kettős énjére. Titkos álmairól a Patyomkin páncélosban látható ágyúk felmeredő csöve, Rettenetes Iván kegyencének dionüszoszi tánca, a Bezsini rétben az ifjú rituális meggyilkolása is árulkodik. Nem egy rajza ezen képzelgéseinek kitárulkozó folytatása. Ifjú Dávidjában, Faunjában, Poszeidonjában ő maga is ott van. A leplezett vágyaival küzdő zseni.