A lélek modern élete

A norvég művésznek (1863– 1944) saját élete volt a legfőbb ihlető forrása. Szerelmi kudarcok, betegségek, érzelmi labilitás, közeli hozzátartozóinak halála nyomták rá bélyegüket művészetére. „A festészetnek olyan embereket kell megmintáznia, akik lélegeznek, szenvednek és szeretnek” – mondta és ez volt a krédója már pályája elején, főként az 1890 és 1900 közötti periódusban. Ekkor született az elrabolt Sikoly, amelynek két litográfiáját mutatja be a kiállítás, valamint a Kétségbeesés, amelyet Munch „az első Sikolynak” nevezett. Azt az élményét próbálta visszaadni benne, amikor séta közben meglátta az eget „vérvörössé válni” – írta az El País című spanyol napilap.

Munch párizsi utazásai során ismerkedett meg Gauguin és Van Gogh festményeivel. A szimbolizmus filozófiája és esztétikája erősen hatott rá, és segített neki megtalálni személyes stílusát a vonalak határozott jelölésében, a formák sémákká való leegyszerűsítésében, a színek nem természetes, hanem szimbolikus értelmű használatában. Hosszú időt töltött Párizsban és Berlinben, és részt vett mindkét város művészeti életében. Ebben az időszakban elmélyítette grafikai munkásságát is, versesköteteket illusztrált, díszleteket rajzolt. Amikor 1909-ben visszatért Norvégiába, már elismert festő volt, aki bővelkedett megrendelésekben.

A kiállítás nagy teret ad önarcképeinek. Sok ilyen festménye maradt meg, mivel minden pszichológiai és fizikai változását megörökítette. Az elsőben, amelyet 1881-ben alkotott, még fiatal bohémként ábrázolta magát. A legkegyetlenebb önarcképe viszont 1903-ban készült, Önarckép a pokolban címmel, amelyben meztelenül, lángokkal körülvetten festette meg magát.

A kiállítást az utolsó önarcképe zárja. Az 1940-42-ben festett Az ágy és az óra között című műben egy mutatók nélküli óra mellett jelenik meg, utalással Goethe Faustjának híres jelenetére, amikor Mefisztó a következő mondattal jelenti be Faust halálát: „Az óra megállt”. Munch számára 1944-ben, miután utolsó éveit visszavonultan töltötte.