A legszomorúbb happy end

Igazi szerzői film, a vizuális világot megálmodó alkotópáros, Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor írta és rendezte is. Budapesten vagyunk 2123-ban, a jellegzetes épületek azonnal felismerhetőek, de egész más funkciót töltenek be. A Nyugati pályaudvarról például sehová nem lehet utazni, hiszen a várost átlátszó műanyag búra védi az életre alkalmatlan külvilágtól. A pestiek ötven évig „használhatják” testüket, ezután beültetnek a szívükbe egy magot, és fokozatosan fákká alakulnak át. Leveleiket porlasztják, zselésítik, ehetővé teszik. Hamarabb is lehet jelentkezni, és bizony akadnak önkéntesek, például a 32 éves Nóra. De vajon miért döntött így? Férje, Stefan vissza akarja kapni szerelmét, ezért kockázatos útra indul.

A film november közepétől látható a hazai mozikban, a déli régiókban magyarul is vetítik, szlovák felirattal. Milyen fogadtatásra számítanak?

Bánóczki Tibor: Nagyon nehéz a felnőtteket becsalogatni a moziba bármilyen animációs filmre, annyira gyerekműfajnak gondolják. A Műanyag égbolt ebből a szempontból egy hibrid, az élő szereplős és az animációs film között van, mert hús-vér színészekkel vettük fel a jeleneteket, majd pedig kockáról kockára átrajzoltuk őket.

Szabó Sarolta: Számunkra ez egy misszió része. Szeretnénk behozni a köztudatba, hogy készülnek rajzfilmek komoly témákról, felnőtt közönségnek, és ezek ugyanolyan értékű szórakozást, elmélyülést nyújthatnak nekik, mint egy-egy nagyjátékfilm.

B. T.: A magyarországi nézettség 11 ezer fölötti, amivel elégedettek vagyunk, mert például a hétszer nagyobb Franciaországban ilyen jellegű filmekre ennél kevesebben váltanak jegyet.

Sz. S.: Hozzátenném, hogy mostanában nehéz idők járnak Magyarországon, a mozik látogatottsága visszaesett, egyrészt a pandémia hatására, másrészt a streamingszolgáltatók miatt.

B. T.: Az első számú szabály: mindig tudd, kinek készíted a filmet. A Műanyag égbolt viszont ugyanannyira sci-fi, mint amennyire művészfilm. Utóbbi közönségét elriaszthatja, hogy ez sci-fi, ráadásul rajzfilm, aki pedig a nagy költségvetésű családi rajzfilmekhez szokott, annak ez nem eléggé animációs. Szóval műfajában és médiumát illetően is hibridről van szó. Emiatt hosszabb ideig tartott, amíg egyáltalán megtalálta a közönségét. De örülünk, hogy sok ország megvette: a Benelux államokban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban is vetíteni fogják a mozik, ami a mai világban egészen hihetetlen dolog.

Hogyan jött a képbe a szlovák koproducer?

B. T.: A fejlesztés még az Andy Vajna-féle inkubátorprogramban indult 2015-ben. Egy közép-európai animációs rendezvényen tartottunk egy előadást a filmről, és ott találkoztunk a szlovák koproducerrel, Juraj Krasnohorskýval, aki azt mondta, van rá esély, hogy a Szlovák Filmalap támogassa a projektet.

Ezért játszódik a film utolsó harmada a Magas-Tátrában?

B. T.: Nem, a Tátra eleve szerepelt a forgatókönyvben, mert kerestünk egy drámai helyszínt, és ez tűnt a legalkalmasabbnak. Talán emiatt tetszett meg Jurajnak. Szóval szerencsés véletlen, hogy a támogató és a filmen dolgozó szlovák csapat mellett még a sztorinak is van köze Szlovákiához. Egyébként minden országban egy kicsit másképp próbálják eladni a Műanyag égboltot. Sehol nem hangsúlyozzák, hogy ez egy animációs film. Szerelmi történetként, vagy disztópikus sztoriként, vagy sci-fiként hirdetik, attól függően, hogy az ottani közönség milyen hívószavakra reagál legjobban.

Tényleg több zsáner találkozik itt: van egy párkapcsolati krízis, egy gyászfolyamat, a road-movie elemei is fontosak, és adott az alaphelyzet, hogy elpusztult a Föld élővilága, Budapest megmaradt lakossága igyekszik valahogy túlélni, de ez csak drasztikus szabályok betartásával lehetséges. Önöknek melyik réteg volt a legfontosabb?

B. T.: Mi mindig is szerelmi történetként gondoltunk rá, amely ugyan be van csomagolva egy road-movie- és sci-fi-köntösbe, de mégiscsak a szerelem, a család, az elengedés, a választás felelőssége áll a középpontban. Nyilván arról is szól, hogy nekünk, embereknek van-e jövőnk a Földön, de ezt a kérdést csak akkor tudjuk feltenni, ha a sztori humán talajon nyugszik.

Sz. S.: Ezért a szereplőinket egy globális katasztrófa utáni világban helyeztük el, amely sajnos a lehetséges jövők egyike. De a morális kérdésekkel teli, ijesztő jövőképet egy emberi történeten keresztülakartuk elmesélni. Itt minden szereplőnek megvan a maga érzelmi terhe. És ezek a történetek ugyanolyan fontosak, mint a két főszereplőé. Azt próbáltuk elérni, hogy a néző is feltegye magának a kérdést: én vajon mit tennék hasonló helyzetben?

B. T.: Azok, akik szerették a filmet, minden rétegét levették, sőt azt is elfogadták, hogy a vége meglehetősen provokatív. Mi úgy hívjuk, hogy ez a legszomorúbb happy end. Megmozgatja őket, vitatkoznak róla.

Sz. S.: Azért adtunk tudatot a fáknak, mert így tovább viszik emberi mivoltukat egy teljesen más létformában.

B. T.: Eleve nem egy olyan disztópiát akartunk csinálni, amelyben az emberiség végül megmenti önmagát. Mert ez hamis reményt adna a moziból kijövőknek. De megijeszteni sem akartuk őket, csak egy lehetséges jövőképet igyekeztünk megmutatni. Nem vagyunk harcos klímavédők, akik eszközként használják a filmet. A világ egyébként is túlment már egy bizonyos ponton. Amikor 2015-ben elkezdtük a munkálatokat, még más volt a helyzet, de pont tegnap érkezett a hír, hogy a Föld hőmérséklete átlépte azt a bizonyos plusz 2 fokos határt. Most már olyan drasztikus változtatásokra lenne szükség az emberiség jövője érdekében, amit csak a gazdasági és politikai hatalom csúcsán lévők tudnának meglépni.

Nekik viszont ez nem érdekük.

B. T.: Így van. Tehát lehet, hogy valahol törvényszerű, ami történik. Jó lenne eljátszani a gondolattal, hogy egy film megváltoztatja a világot, de nem vagyunk ennyire idealisták. Az is elég, ha pár embert el tudunk gondolkodtatni, vagy vitára inspirálni.

A filmből nem derül ki, milyen fajta katasztrófa történt, amitől szerintem még aktuálisabb lett. Már javában dolgoztak rajta, amikor kitört a pandémia, majd jött az orosz–ukrán háború, most pedig itt a gázai vérengzés…

B. T.: Igen, most már tulajdonképpen mindegy, hogy valaki megnyomja-e a piros gombot, vagy jön egy halálos vírus, amit 2015-ben még elképzelni sem tudtunk.

Sz. S.: Úgy gondoltuk, nem fontos, mi okozta a bolygó pusztulását, mert annyi más információt kell átadnunk. Egyébként is, ma már mindenki lazán össze tud rakni magában egy armageddont. Viszont a forgatókönyvön dolgozva írtunk magunknak egy fiktív történelmet a következő száz évre. Van egy világtörténelmünk és egy magyar történelmünk, ami kapcsolódik a filmbeli professzor életéhez. És minden szereplőnknek kitaláltuk az előtörténetét, még ha a néző ezzel nem is találkozik.

Akkor ebből készülhetne egy előzményfilm is…

B. T.: Nyilván, hiszen sok embert érdekelt, hogy mi történt pontosan. Izgalmas volt eljátszani azzal, hogy egy város hogyan változik meg, melyik épület milyen funkciót vesz fel vagy veszít el. Volt egy Budapest-térképünk egy vörös körrel, és aki bejött a stúdióba, máris azt kereste, hogy az ő háza még belefért-e a búra alá...