A leghalálosabb iramban

A minden várakozást felülmúló – ugyanakkor becslésen alapuló – tüzelési kalkuláció szerint háromszázmilliós. Persze a műszerek hazudhatnak, egyébként is egy fantomot üldözünk. Egy entitást, mely eltűnik, mint füst a hurrikánban. Egy ördögi masinát, mely egy újabb hidegháborút olvasztana ki. Egyszerre van mindenhol és sehol. És nincs központja... talán csak Ethan Hunt állíthatja meg, aki az IMF-osztag élén újabb engedély nélküli bevetésbe csöppen, mely jogilag hazaárulás. Vagy, ahogy ők hívják: egy átlagos hétfő.

Indul a ki(t)erjesztett globális verseny, egy szokatlan szellemsztori, s a világuralom kulcsa, mit ad Isten, egy kulcs. Inkább kettő. A kulcspárti parti sarkában az egész világ, mely a szokásos szakadár viselkedésüket nem tolerálja…

Mindent én sem árulhatok el, anélkül, hogy spoilerterületre sodródnék, a lényeg, hogy akad itt kaland, tét, móka és sok-sok akció. S persze csodás hátterek. Például Velence, mely a Vox magazin szerint olyan, mint egy élő filmes díszlet. De felvonulnak a norvég, a lengyel, valamint az „Egybesült Királyság” dekoratív tájegységei is.

E filmgyűjtemény keresztje az ismétlődő minta, a szcenárió „nagyon alsópolcos. De megteszi.” Hullahegyek, fenegyerek… A kormányrúdnál a határozatlan hangú házi rendező: Christopher „McQ” McQuarrie, akit e székben állandósíthattak. A zseniális Közönséges bűnözők forgatókönyv-írója eltörpül a sequel igazi szerzője és (sztár)producere mellett, akinek határozott háttérjelenléte demonstrálja: a híd csak a kapitányé lehet. Tom Cruise a dupla tripla X-en túl is az életét és vérét (na, meg a bankszámláit) adja és kockáztatja, hogy a napsütötte moziszezon sikervárományosa elődeinél még látványosabb, még grandiózusabb legyen. Legendájával és személyes vonzerejével átitatott világteremtése és -megmentése majd' harminc év alatt örökzölddé nemesülhet, akárcsak a nagy előd, a klasszikussá lett „bájosan sajtszagú” tévésorozat, melyet a CBS vetített 1966 és 1973 között.

Persze Cruise is öregszik. Karaktere kevésbé. Hangsúlyosan önref-lexív terelőlövedékei általában célt érnek, kiélezett határidő-dramaturgiával, emlékezetes filmes dallamokkal (Schifrin-főtéma) jön, lát és valamit mindig kifőz. Persze az izgalmas beállításai ellenére a fél-végkifejlet előre látható, a kötelező és költekező motívumkészletek a triplacsavarok ellenére sem tartogatnak (t)rendkívüli megdöbbenést. Hiányérzetet okozhat a jellegtelen jellemvonásokkal jelölt, vértelen főgonosz (Gabriel szárnyaival Esai Morales csapkod) is, míg a pribékek pálfordulása súlytalanná tehet egy-egy jelentősebb jelenetet.

A mindenható műszaki tudománnyal támogatott előharcosok (a már ismert Luther Stickellt Ving Rhames, Benji Dunnt pedig Simon Pegg szállítja) sem feledtetik a találékonyság olykori hiányát, bár markáns jelenlétük csúcsra járattat egy-egy akciószekvenciát. Mégsem titulálnám hatásvadász fordulatokkal feldúsított rutindarabnak, sokkal inkább egy precízen időzített, kiválóan előkészített „míves kommerszfilm” lehetne. A legújabb nézőcsalogató, karakterorientált, tempós látványfieszta.

Találó az IGN Hungary tálalása: „Moziban kell látni, méghozzá gyorsan, még mielőtt megsemmisíti magát!” De nagyon nem mindegy, hol! Az általunk választott filmszínház technikai kondíciói hazavágták az élményt. A kényelmetlen székekből még kellemetlenebbnek bizonyultak az óriásvászon fogyatékosságai: kép-hibák, akadozó-szakadozó, villogó felvételek… Így a kamerakezelésről és fényképezésről csupán szőrmentén tudnék értekezni. Az entitás a járási székhelyünket is elérte volna? „Fellázadt, átírta magát.” Meglehet, mindent látó háttérhatalomként, a kémfilmek valamennyi kellékét felvonultatva mutatta be megtévesztő, manipulált mutatványát, hogy megágyazhasson vele a következő, nyolcadik fokozatnak.

Jövőre érkezik a Mission: Impossible: Leszámolás – Második rész. Ön dönthet: beszáll, vagy kiszáll.

Kaszás Dávid