A legendás mágus és a tűz fiai

„Nálam mindig a táncos öröme a cél”Kleb Atilla felvételeRagyogó ünnep volt ez a három este. Béjart, a legendás koreográfus új csapatával, a Béjart Ballet Lausanne-nal öt alkotását hozta el Budapestre. Előbb a színpad, pár pillanattal később már a nézőtér is „lángra lobbant”. Béjart valósággal tüzet lehelt a közönségbe. Táncosai amúgy is a tűz fiai. Égve, lobogva, izzó testtel adják tovább szenvedélyüket. Nincs teljesebb szépség annál, amit ők kínálnak. Táncuk, legapróbb mozdulatuk maga a tökély, a test legégetőbb gyönyöre. Művészet, esztétika és metafizika csodálatos egysége. Egyszerűen. Érthetően. Örökérvényűen.

Tangó című koreográfiájában, rögtön az est első perceiben, a hetvennégy éves Maurice Béjart is színpadra lépett. Természetesen talpig feketében. Egyhelyben állt, szinte mozdulatlanul. Beszélt. Táncosai is megszólaltak. Pár szó a tánc hatalmáról, és már fel is csendült a La Comparsita. Koreográfusok jönnek, koreográfusok mennek, táncstílusok váltakoznak, van régi, régebbi, elavult és mai. Más szóval kortárs. Amit Béjart kínál, az modern volt harminc-negyven évvel ezelőtt, modern ma is, és modern lesz holnap, holnapután is. Modern, mert megragadó, átlátható és érzelmeket kavaró. Hat az észre, hat a szívre, hat a testre.

Béjart azonban nemcsak a színpadon hat mágikus erejével, szinte tapintható kisugárzásával. Beszélgetés közben ugyanúgy elbűvöli az embert, mint táncba oltott bölcsességével, élettapasztalatával s ördögiességével. Mert bármilyen furcsán hangzik is, szellemében, eleganciájában, érzékiségében van valami ördögi. De frivolan és izgatóan ördögi.

Meglepően fiatal a társulata. Csupa huszonéves arc.

Vannak még fiatalabbak is. Tizenévesek. Ők az iskolám növendékei. Az Écola Mudra diákjai, amelyet harminc évvel ezelőtt alapítottam Brüsszelben. Engem az inspirál, hogy adhatok valamit a tanítványaimnak, ők pedig el is várják, hogy kapjanak tőlem valamit. Vannak egyébként magyar növendékeim is. Ügyes, tehetséges fiúk. Az iskolából minden évben bekerül valaki a társulatba. Most nincs itt az egész csapat. Összesen negyvenöten vannak.

A „mindenen túl” mit kell tudnia annak a táncosnak, aki felvételét kéri a társulatba?

Én szeretem, ha a szakmai tudás lelki és fizikai szépséggel párosul. Igen, nálam a külső is fontos szerepet játszik. Az arc, a test szépsége. Egy táncosnak a megjelenésével is hatnia kell. Sokéves tapasztalat mondatja velem: a néző szereti a szép felépítésű, szép izomzatú táncosokat. Az esztétikum mindig megteszi a kellő hatást. A Boleróban, amelyet 1961-ben mutattunk be Brüsszelben, harminchét félmeztelen táncos szerepel. Egy az asztalon, harminchat körülötte, a székeken. Ha csak egyvalaki vézna lenne, vagy az arcával döbbenetet keltene, a nézőt már az is zavarná. Nekem ide harminchét szép testű táncos kellett, azért is mutatom félmeztelenül őket. Kivéve a Lányt, Elisabet Rost, aki most Octavio Stanleyvel felváltva táncolja a Dallamot. De a fiúk, a Ritmus, vagy ha úgy tetszik, a Vágy megtestesítői csak testszínű nadrágot viselnek. A tudás persze mindenkinél máskor mutatkozik meg. Van, aki már húszévesen mindent tud, és tökéletes táncos, van viszont, aki még harmincöt évesen sem képes sok mindenre. Ugyanakkor láttam már ötvenéves művészeket is gyönyörűen táncolni.

Bartók Béla művét, A csodálatos mandarint 1992-ben mutatták be Lausanne-ban, majd 1993-ban Berlinben is színpadra állította. Jövőre Párizsban viszi színre. Miért?

Nagyon fontosnak tartom, és szeretem ezt a művet. Lausanne-ban fekete selyemfüggöny előtt táncoltak a szereplők, Berlinben a húszas-harmincas évek filmstúdióját idézték a díszletek. A harmincas évek Kelet-Európájának alvilági miliője engem ugyanis Fritz Lang mozijára emlékeztet, aki a német expresszionista film egyik nagy mestere volt. A mozi pedig már gyerekként meghódított. Két balettóra között mindig a filmvászon előtt, abban a varázsos félhomályban ábrándoztam a jövőről. A Lány szerepét egyébként nőnek öltözött férfi, az Ifjút viszont balerina alakította. Közös táncuk sajátos feszültséget teremtett a színpadon.

Miért kellett ez a szereposztási „dupla csavar”?

Azért, mert a Lány az érzéki kétértelműség megtestesítője, az Ifjút táncoló, fiús kinézetű balerinával pedig csak azt akartam érzékeltetni, milyen finom az átmenet a két nem között.

Alban Berget miért hozta össze Elton Johnnal?

Miután elkészítettem az Alban Berg-kompozíciót, megkérdeztem a táncosaimtól, hogy mi lenne, ha újragondolnánk a darabot. Ugyanaz a koreográfia, ugyanazok a mozdulatok, csak a zene lenne más. Berg helyett Elton John. Azonnal rábólintottak az ötletre. A gondolatot tehát a véletlen szülte. A zenei inspirációról beszélgettem a növendékeimmel, a tánc és a muzsika kapcsolatát vizsgálgattuk. Megmutattam nekik egy koreográfiát úgy, hogy közben levettem a hangot. ĺgy csak a táncot látták. Aztán más zenét tettem a képek alá, és különös dologra figyeltünk fel. A darab így is működött. Ennek a kísérletezgetésnek az eredménye az Elton Berg, amelyben az Altenberg Lieder op.4 mesterien ötvöződik Elton John Nikitájával.

Berg és Bartók mellett Schönberghez, Berliozhoz és Stravinskyhoz is szoros kapcsolat fűzi.

Stravinsky az első volt, aki olyan balettzenét alkotott, hogy az a koncerttermekben is bevált. Balettzenét akkoriban nem játszottak hangversenyeken, az csak a tánc kifejezésére szolgált. A Tavaszi áldozat, amelyet először 1959-ben állítottam színpadra Párizsban, a koncerttermekben is biztos siker. Stravinsky hatalmas jelentőségű zeneszerző, aki nagy hatással volt a balett világára. A huszadik század minden nagy zeneszerzője, Berlioz, Boulez, Stockhausen és a többiek is dolgoztak aztán balettdarabokon.

Piros trikó, fekete nadrág... mintha csak a Boleróhoz öltözött volna. És ez a hév, amellyel beszél. Ez a szenvedély!

Ehhez nem feltétlenül kell táncosnak vagy koreográfusnak lenni. Ez alkati adottság. Apai örökség. A génekből ered. Nagyon sok hasonlóság van köztem és apám között. Fiatal lélekkel halt meg autóbaleset következtében.

Életem: a Tánc című könyve 265. oldalán azt írja: „Azt szeretném, hogy Maurice Béjart úr legyen az apám. Fogadjon örökbe. A saját fiam akarok lenni.”

Nevetnem kell. Ez már régi könyv. 1979-ben írtam. Azóta már több könyvem megjelent, s mert az évek során én is változtam, minden könyvemben találok némi ellentmondást. Egy biztos: nálam mindig a táncos öröme a cél. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy fiatalokkal dolgozhatok.

Ez az elixír?

Ez ad energiát. Ez visz tovább.