A lázadó személyes filmes

Híres mondását, hogy: „A boldogtalan gyermek mindig bűnösnek érzi magát, s talán ez a legszörnyűbb” – önéletrajzi vonatkozású mozijában, az 1959-es Négyszáz csapásban kezdte el fejtegetni. Ugyanebben a filmjében kimondott egy másik nagy igazságot is, hogy a boldogtalanságot mindig otthonról, a családból hozzuk magunkkal. A nyomor, a boldogtalanság, az elégedetlenség rabságából a kiteljesedés szabadságába kilépni vágyó gyerekek keményen megrázó története ez a film, amely a későbbiekben nagyban meghatározta, milyen „fényben” kell láttatni a vásznon a gyermeki lélek rezdüléseit. (Volt lehetősége megismerni az ifjúkori kisiklásokat, hiszen a későbbi „filmes fenegyerek” gyerekként is meglehetősen ördöngősen viselkedett: el-elcsavargott és kimaradozott az iskolából, s később megjárta a fiatalkorúak nevelőintézetét is.) A megkezdett témát viszi tovább következő, Lőj a zongoristára című filmjében is, melyben a sanyarú gyerekkor utórezgését vezeti át egy bűnügyi történetbe, természetesen nem a hagyományos mesélős, hanem az ő általa meghonosított francia újhullámos téma- és képkezeléssel. Említett korai alkotásaival, amelyeknek írója és rendezője is maga volt, kirobbanó sikereket ért el; a Négyszáz csapás röviddel bemutatása után legendává vált, tizenkét nemzetközi díjjal jutalmazták eredetiségét és újszerűségét. Nemzetközi szakmai sikert hozott a Kifulladásig is: ezt a mozit 1960-ban Berlinben Ezüst Medvével jutalmazták. A dolog pikantériája azonban az, hogy a filmsztori – amely a klasszikus amerikai krimi sémájára alapoz – Truffaut műve ugyan, ám az ifjú francia rendező filmes bölcsőjének ringatója, Jean-Luc Godard írt belőle forgatókönyvet és rendezett filmet.

Truffaut szüleinek állandó fegyelmezése elől a moziba menekült, konkrétan oda, ahova a legtöbb párizsi filmfaló, köztük Bertolucci Álmodozókjának a hősei is: a Cinématheque (a párizsi filmmúzeum) vetítéseire. Később meg katonai kötelékbe, ahonnan azonban megszökött. Ilyen magatartás után nem véletlen, hogy később filmesként is lázadt és mást akart: az ún. személyes filmmel igyekezett feltámasztani az általa „élőhalottnak” nevezett francia filmművészetet. Az 1961-es Jules és Jimmel a francia újhullám alapművét alkotta meg: egy szokványos szerelmi háromszög a történet, ám az a látószög, amelyből ő kivetíti, az a képvezetés és vágás, ahogy ő „darabolja“ a sztorit, különös feszültséggel tölti fel ezt a mozit. Truffaut mindvégig megmaradt a legalapvetőbb emberi témáknál: gyerekkori érzelmek továbbhatása felnőttkorban; a barátságban és a szerelemben. Gyakori nála a szerelem és a halálérzet együtthatásából fakadó riasztó szorongatás. Jelentős szakmai és közönségvisszhangot ért el Az utolsó metró című 1980-as munkájával, amely a németek által megszállt Párizsban, egy színházban játszódik. Az utolsó metró a női főszereplőnek hozott igazi elismerést: Catherine Deneuve Cézár- és Donatello-díjat is kapott alakításáért. Ugyancsak a szerelmi témánál marad a Szomszéd szeretők című filmjében, amelyben feleségének, Fanny Ardant-nak és Gérard Depardieu-nek adott színészi lehetőséget. Francois Truffaut 1973-ban megkapta a legnagyobb filmes elismerést: az Amerikai éjszaka című munkáját az Amerikai Filmakadémia a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjjal jutalmazta.