A lappangó musical

A Matúš Čák Trenčiansky egy furcsán lappangó musical. Vannak, akik két verzióban is látták már az utóbbi tíz évben, mások most hallottak róla először, és csak a rádiókban ezeregyszer játszott Tisíc a jedenkrát című Elán-slágerre kapták fel a fejüket a nézőtéren.

Ľubo Horňák és Jakub Nvota művének első verziója már 2008-ban felbukkant Kassán, ahol a rozsnyói Sexit zenekar alapítója, Hundzsa István alakította Csák Mátét. Az alkotó- és szereplőgárda később lecserélődött, a darabot pedig kicsit átpofozták, állítólag azért, hogy realistább legyen. Néhány új dal is került bele, így mutatták be ismét 2014-ben, immár Peter Weinciller rendezésében, a cseh Lukáš Adamec címszereplésével. Abból a gárdából mára ketten maradtak: Petra Čegiňová, aki az előző verzióban a bérgyilkos-jósnőt alakította, most pedig ő Anjou Izabella, Csák Máté végzetes szerelme, valamint a cseh Martin Harich, aki maradt Károly Róbert. Új koreográfia készült Beáta Oleárniková jóvoltából, a címszerepre pedig sikerült szerződtetni a metálos hangú Jiří Zonygát, a cseh (pontosabban morva) Vikidál Gyulát, aki akkora rocker, hogy motorkerékpárral járt a próbákra Hodonínból Pozsonyba.

Kiválóan éneklő embereket látni a színpadon mindig öröm számomra, és mivel az utóbbi időben nem volt szerencsém ilyen fokú profizmushoz, pár órára azt is feledni tudtam, hogy nem vagyok musicalrajongó. Vagyis ha valamibe szakmailag nem lehet belekötni, mert nincsenek hamis hangok, és minden közös karlendítés, lábemelés pontos, akkor a mű hat a nézőre.

Az előadás hangsúlyai a történelmi tényszerűség helyett a mesehősök kreálásának irányába tolódtak. A karakterek egyszerűek, a köztük fennálló konfliktusok szintén, ami egyrészt a műfaj kötöttségeiből adódik, másrészt nincsenek adataink a 14. századból arra nézve, milyen emberek voltak a főszereplők, Csák Máté (itt kedélyes nagy mackó) és Károly Róbert (itt hőbörgő, hataloméhes kismitugrász). Valós tények csak elenyésző mennyiségben jelennek meg a műben, hogy ne zavarják a koncepciót. Megtudjuk például, hogy 1307-ben a katolikus egyház hajtóvadászatot indított a templomos lovagok ellen, vagy hogy Károly Róbertet elsőre nem sikerült megkoronázni, mert a korona Csák Máténál volt egy zsákban. És hogy az 1312-es rozgonyi csatában Károly Róbert serege a kassai johanniták segítségével tudta legyőzni Aba Amadé csapatait. Az viszont már hiányzik, hogy Csák Máté, az egyik legnagyobb hatalmú tartományúr egy évvel korábban megtámadta Budát, aminek következtében a magyar király kénytelen volt székhelyét Temesváron berendezni. Károly Róbert végig negatív figura ebben a darabban, ezért az sincs benne, hogy tulajdonképpen jót akart: egyesíteni az országot, egyenként legyőzni a kiskirályokként viselkedő oligarchákat, köztük Csákot.

De ne akadjunk fenn ilyesmiken, végtére is, ez nem történelmi dráma, hanem musical. Annak viszont nagyon is korrekt. Összesen tizenheten szerepelnek benne, de egymást követik a „tömegjelenetek”, a parasztlányok három perc múlva már udvarhölgyekként lejtenek vissza, a végén pedig úgy kardoznak, mint a fiúk. Maszek kezdeményezés lévén drága díszletre sem költöttek az alkotók, ehelyett megmutatták, hogyan lehet pár asztallal és ládával egyre más és más atmoszférát teremteni.

A szereplők könnyedén megbirkóznak a minimális szöveges feladatokkal, a csehek szépen beszélnek és énekelnek szlovákul. A legjobb karakter az udvari főszakács, aki egyben az udvari bolond is. Jutalomjáték ez egy színésznek, és Peter Pavlík alaposan ki is élvezi. Az ő jelenetei hozzák a humort a drámainak szánt cselekménybe. Ki-kiszól a közönséghez, ügyesen csetlik-botlik, és ő süti el az előadás egyetlen aktuálpolitikai poénját is, hogy tudniillik a legerősebb hatások mostanában keletről érkeznek hozzánk. Ezt a koronázási ünnepség menüsorára érti (mi a fene az a törökméz, kérdi Károly Róbert), de a közönség hálás reakciója nem marad el.

Ilyen rejtett utalásokból talán több is elfért volna a színpadon, ha már felújításról van szó. Mert egy zenés színházi előadást lehet szeretni a jó dalok miatt, lehet azért, mert mozgalmas és szórakoztató, de ennél is többet érne, ha még mondani is akarna valamit a világról, amelyben élünk.