A kutyákat lelövik, ugye?

Még akkor is, ha ilyen szépek, még akkor is, ha ilyen ritka fajtáról van szó, még akkor is, ha az a pap kutyája. Vagy éppen azért? Könnyű a ma nimródjainak – szelíd kutyákra vadásznak, olyanokra, mint ez volt, olyanokra, melyek, mint gazdájuk, naivan azt hiszi, hogy mindenkit lehet szeretni, mindenkihez oda lehet menni, mindenki jó. Ő a hiszékenységéért az életével fizetett. És a kétlábú sorstársai vajon milyen árat fizetnek majd? Könnyű egy kutyát megölni! Persze, aki tette, nyilván szívesen megtenné ezt a gazdival is (meg más gazdikkal is), hiszen tulajdonképpen a gazdi volt a szálka az éles szemekben, nem a kutyus, de embert ölni büntetendő, marad ez a megoldás – így is lehet büntetni, bosszút állni, véleményt kifejezni és főleg szenvedést, fájdalmat okozni. Na nem a kutyának, mert az talán egy pillanatnyi fájdalmon és meglepetésen túl nem érzett semmit – legalábbis ezt remélem –, de a gazdi, akinek ez a kutya sokat jelentett, szinte családtag volt a számára, most szenved. Igen, és kérdezi a miérteket, és tehetetlen haragjában segítség, jogorvoslat vagy büntetés után sóvárog, de marad emberileg a sóhivatal, a léleknek pedig a tudat, hogy Isten mindent lát. Minden veszteség, minden értelmetlen gyilkolás – akár egy állaté is, fájdalmas. És mégis, folyik a vér, kicsiben és nagyban egyaránt, bosszú, megelőzés, hatalomvágy? Évezredek óta folyik a harc, még meddig? Mikor lehet és hogyan megállítani az emberi gonoszságot? Vagy meg kell várni egyszerűen, míg az ember kioltja mások életét, kiirtja saját fajtáját? Az eldördült lövés most egy kutya életének vetett véget, noha régen nem a kutyáról van itt szó. Holnap kit és mit ér a golyó, a szó, a vád, kinek kell elnémulnia? Nekünk tényleg Mohács kell ahhoz, hogy megváltozzunk, hogy megjavuljunk, hogy tiszteljük és megbecsüljük végre egymást és az életet?