A kulturális eldorádóig

Úgy tűnik, az utóbbi időben Pozsony kulturális életére pezsdítően hat az osztrák főváros. Bécs példáját követve a múzeumi világnap alkalmával egyes pozsonyi múzeumok és galériák is megszervezték, hogy kiállítótermeiket aznap késő estébe nyúlva, huszonkét óráig látogathatták az érdeklődők, mi több, ingyenes belépés tette még vonzóbbá a kezdeményezést.

Bécsben 1983-ban rendeztek először utcai verstárlatot, vagyis átemeneti időre ekkor cserélték fel először az osztrák főváros reklámfelületein a kommersz hirdetéseket a költészet remekei.

Húsz évvel később, idén nyáron Pozsony utcáin, a város forgalmas részein is megjelentek a versek. Hat ismert európai költő, köztük Tandori Dezső sorai Pozsony köztereiről mostantól kezdve két héten át intellektuális üzenetként hirdetik Európa számára, hogy... mit is? Hogy a közel másfél évtizede felénk is elindult, és hozzánk is betört, s azóta nálunk is hódító szellemromboló amerikanizálódás és a hagyományokon alapuló nemzeti sajátosságokat a kultúrában is gyöngítő globalitás és egyéb, a kultúraterjesztésben is piacérdekeket érvényesítő civilizációs feneségek ellenére meg tudtuk őrizni a szép szó művészetét. Amellyel a nyelvi különbözőség és az egyes kultúrák egyedi jellege ellenére is prezentálni tudjuk a közös és egységes Európa vízióját. Pozsonyból – nemzetközi projektként – erről is szólnak a költészet remekei, de arról is, hogy ettől a víziótól önmagában azonban nem remélhetjük a kultúra eldorádóját. Mert ezután derül ki igazán, elég talpraesettek-e kulturaszervezőink: bele tudnak-e kapaszkodni az európai strukturális alapok kínálta támogatási lehetőségekbe, s a járatlanság nem akadályozza-e majd esetenként, hogy pályázati úton fejleszthessük a fejleszthetőt. És ha még oly mindent átlátó és a cél érdekében minden követ megmozgató menedzsereknek bizonyulnak is, akik ide tudnák hozni az Unió támogatásra szánt összes pénzét, kérdéses, tudunk-e majd meríteni belőle. Elő tudjuk-e teremteni azt a részösszeget, amelyre már megadható, folyósítható a támogatás? Tudjuk-e majd a gazdaság és a kultúra kapcsolódásait úgy irányítani, hogy a város utcáin a jövőben is megállhassunk egy-egy vers sorait elolvasni, hogy – amiként a jelenben esetenként iskoláink életmenetét veszélyeztetik – a jövőben galériáink, színházaink, klubmozijaink stb. működését ne fenyegessék esetleges üzemeltetési – fűtési, áramellátási – gondok. Képesek leszünk-e a műemlékvédelem és a turizmus kapcsolódásait úgy irányítani, hogy megállíthassuk műemléképületeink állagromlását, s köréjük vonzó kulturális és élményközpontokat építhessünk ki? Ettől is függ, hogy a költői kérdésektől eljutunk-e a kulturális eldorádóig.