A kizökkent idő helyretolása

Az előtérben Petrik Szilárd és Cibula PétersA színház archívumábólShakespeare Hamletje esetében sok helyet takaríthat meg a recenzens, a történetet ugyanis nem kell ismertetnie. Olyan ez a darab, mint a festészetben a Mona Lisa, a szobrászatban a Dávid, a zenében a Bolero. Minden színész, minden rendező álma. És mivel örök értékeket hordoz, minden korban aktuális. Ez a szöveg olyan, mint a jó minőségű agyag: az alkotón múlik, mivé formálja.

Beke Sándor rendező Jan Kott Hamlet-tanulmányát vette alapul, amely a múlt század hatvanas éveinek elejéről származik, és jól át van itatva politikával. A „Dánia börtön” megállapítás a hatvanas évek Lengyelországában természetesen mást jelentett, mint a huszonegyedik századi Kassán, viszont az az igyekezet, amellyel a színészek egyszerre szeretnének maiak lenni, illetve megfelelni a shakespeare-i követelményeknek, nem változott. És mivel személy szerint nagyon elegem van a politikából, örömmel konstatáltam, hogy a színészek számára is inkább a figurák közötti viszonyrendszer volt érdekes.

A modern fílinget a díszlet, a kizárólag ütősökből összerakott, hangulatfokozó zene, valamint a videóvetítő segített előidézni. Rendkívül hatásos a darab eleji tűzijáték vagy a szellem felbukkanását megelőző holdas éjszaka képe. Nagy kár, hogy mindez csak a nézőtér bal oldaláról élvezhető maradéktalanul, a másik oldalon ülők a háttérnek csak egy részét láthatják, így a második felvonásban vetített vízbefúlásból is inkább a vizet nézhetik, Ophéliát csak részben. A hatalmas ablakra emlékeztető díszletelem viszont sokoldalúan ki van használva, Jozef Haščák több közepes kulissza-alkotás után végre valóban izgalmas dolgot csinált Kassán.

De nézzük a színészeket, mert bár az előadásból sok vizuális elem is megmarad a nézőben, mégis mindenki arra kíváncsi, milyen Hamlet Petrik Szilárd, ki az a Kerekes Éva, és hogy sikerült a sírásójelenet.

Nos, Petrik Szilárd végre-valahára kapott egy olyan szerepet, amelyben megcsillanthatja valódi képességeit. Sértődés ne essék, de a szellemileg magasan környezete fölé emelkedő dán királyfit csak valóban intelligens, érzékeny színész játszhatja, sőt az sem árt, ha civilként is kapott már néhány pofont az élettől. Ez a Hamlet egyszerre lázadó kamasz, tépelődő filozófus, neurotikus értelmiségi és szomorú bohóc. Megkockáztatom, hogy Ophéliát így még senki sem küldte zárdába: abban a rövid mondatban benne volt a féltés, a vad eszelősség, a külvilág felé mutatott póz, egyszersmind a tudat, hogy szavai nem lesznek jó hatással a lányra. Kerekes Éva negyedéves színművészetis, és telitalálat Ophélia szerepére. Ha a diploma megszerzése után Kassára szerződne, sokat nyerne vele a társulat. Félénk és határozott, szexepiljét ártatlansággal kombinálja, megőrülése „hihető”, halálba menetelével pedig űrt hagy maga után a színpadon.

Bocsárszky Attila (Claudius) az előadás harmadik meglepetése, szintén megérdemelt már egy igényes szerepet. Fokozatosan alakul át szerelmes férfiból gyilkos fenevaddá, az istennel való „egyezkedése” különösen emlékezetes. Ő volt egyébként a vívójelenetek koreográfusa is, ezért megilleti még egy kalapemelés: ritkán sziszeg ennyit a kassai közönség, mint a kaszkadőröket megszégyenítő csörték alatt. Zetyák György (Laertes) korrekt alakítást nyújt és remekül vív, Dudás Péter (Polonius) pedig gyakran mosolyt csal az arcokra, annak ellenére, hogy eléggé irritáló figurát játszik. A két együgyű és számító barát, Rozencrantz és Guildenstern szerepe nem könnyű feladat, Flórián Róbert Szabolcs és Maneses István viszont úgy téblábolnak a színpadon, ahogy két „szivacstól” ez elvárható. A sírásó-jelenetben pedig Várady Béla viszi a prímet, aki hetvenes évekbeli melósnak öltözve adja a szocreál bölcselkedőt, némiképp kilógva ugyan a jelmezes társaságból, ám szeretetre méltóan kelet-európaivá téve a figurát. Talán a „szeretetre méltó” meghatározás illik legjobban Cibula Péter Horatiójára is. Ez a színész lassan szintén megérdemelne már egy főszerepet, gyaníthatóan nagy tehetség. Gertrudis szerepét Kövesdi Szabó Mária kapta, ami nem meglepő, tekintve, hogy temperamentumban, korban és karakterben egyaránt ő kínálkozik a pillanatnyi legjobb megoldásnak. Néha mintha azt se tudná, mi történik körülötte, miért neheztel rá a fia, és egyáltalán, mi rossz van abban, hogy halott férje öccsével „fut”. Legjobb pillanata az, amikor Ophéliát búcsúztatja a sírnál.

Az egész gárdáról elmondható, hogy nem szavalnak, hanem beszélnek, a versdallam és ritmus csak a könnyebb értelmezést segíti. Az előadás tempós, pergő, ám abszolút mértékben követhető. Beke Sándor, úgy tűnik, ugyanazt fedezte fel a Hamletben, amire Mészöly Dezső is felhívta a figyelmet, nevezetesen, hogy a darab jelenetezése nagyon hasonlít a film snittjeire. A film pedig igazi huszonegyedik századi művészeti ág, és ne feledjük, hogy a Hamletben van szerelem, politika, akció, konspiráció, intrika, humor, sőt nyolcan halnak meg benne – azaz tökéletesen alkalmas korunk nézőjének lekötésére. A kassaiak azonban nem modernkedik túl a dolgot, például az Arany-fordításhoz nyúltak, talán a szállóigék miatt, talán azért, mert ez szerepel az iskolai tankönyvekben, számunkra Arany nyelve egyenlő Shakespeare nyelvével. (A későbbi kísérletek – például Nádasdy Ádám fordítása – nálunk egyelőre csak az ínyenceknek okoznak örömet).

A Hamlet műfaját Kassán is nehéz pontosan meghatározni, mert többféle drámatípus keveredik benne attól függően, hogy milyen szemszögből nézzük a történetet. A rendező előzékenyen nyitva hagyott néhány kaput, így a néző bizonyos fokig szabadon értelmezhet. Nekem például nagyon aktuálisnak tűntek azok a „rendezői instrukciók”, amelyeket Hamlet, illetve Shakespeare a színészeknek ad. Éreztem belőle, hogy Petrik Szilárd számára fontos a színház, annak ellenére, hogy manapság nehéz versenyre kelni a filmmel, a videóval és az internettel, annak ellenére, hogy a munkafeltételek mostohák, hogy a szlovákiai magyar színészek folyamatosan mártírszerepet játszanak, hogy az időből csupán pillanatokra lehet kiszakadni, és a visszazökkenés annál fájóbb.