A kiszabott esztendők mindig letelnek

Az Érsekújvári Honismereti Múzeum ismét vonzó kiállítást rendezett ferences kolostorbeli kiállítótermében. A november közepéig megtekinthető tárlat az emberélet fordulóit mutatja be a szokásvilágban. A tárlatvezetést Gudmon Ilona néprajzkutató, a múzeum munkatársa, a kiállítás megvalósítója vállalta.

Kezdjük az udvarlásnál. Szerelmi ajándékként a legények guzsalyt, mosófát, virágkarót faragtak a kedvesüknek. A lányok hozományát kislánykoruktól fogva hímezték. Eljegyzéskor a lány gyűrűt kapott, a menyasszony hímzett kendőt adott a fiúnak. A nászajándékok nagyon szerények voltak. A menyasszony a legközelebbi rokonoktól fejkendőt kapott, a keresztanyjától esetleg imakönyvet vagy házi áldást, szentképet, az anyósától vastag selyemkendőt, a többi vendégtől csak élelmiszert (cukrot, tojást, tyúkot). A vőlegény a menyasszonynak a fejkendőn kívül csizmát vagy cipőt is adott, jelezve, hogy az ő cipőjében jár, az ő talaján, tehát a tulajdona. A menyasszony a vőlegénynek inget ajándékozott. Az esküvőn a legfontosabb szerep – az ifjú páron kívül – a vőfélynek jutott. Okosnak kellett lennie, talpraesettnek, ő irányította az egész ceremóniát; jelvénye a kalap, illetve a vőfélybot. Újvárban a fokosra masnit kötöttek, Kisújfalun hímzett kendőre kötötték a masnit. Legdíszesebb vőfélybot Kőhídgyarmaton volt, nádpálcára rojtos kendőt tűztek, masnit, a tetejébe almát, és abba még gruspángot. A hozományt – legalább hat lepedő, hat törülköző, hat konyharuha, hat pendely, abrosz – tulipántos ládában vitték. A menyasszonyt a férje házában az anyós és a házbeliek fogadták, a lába előtt összetörtek egy cserepet, félreállítottak egy seprőt, kíváncsiak voltak, észreveszi-e az új asszony, és eltakarítja-e a cserepet. ĺgy tesztelték, dolgos lesz-e. Az anyós megcsókolta a menyét, mézet és tormát adott a szájába figyelmeztetőül: az élet édes és keserű. Bevezette a házba, először a tűzhelyhez, meg kellett kavarnia az ételt és felnézni a kürtőbe, hogy fekete szemű gyerekei szülessenek. De a küszöbre nem léphetett rá, mert ott lakoztak az ősök szellemei. Ezen úgy segítettek, hogy egy fiúgyermeket fektettek le, és azt kellett átlépnie.

És milyen szokások voltak jellemzőek a terhességre?

A terhes asszonyt nevezték vastagnak, állapotosnak, visellősnek, másállapotosnak. Nem kímélték, mégpedig éppen a könnyű szülés érdekében. Nem volt olyan házi vagy mezei munka, amit nem végezhetett, de rengeteg más tilalmat szabtak neki. Sok mindent nem volt szabad csinálnia a terhessége alatt azért, hogy a gyermek egészséges legyen.

És ha hibás vagy beteg gyermek született?

Akkor az asszonyt hibáztatták, hogy valamilyen tilalmat nem tartott meg.

Milyen tilalmak voltak ezek?

Nem volt szabad ránézni, rácsodálkozni csúnya emberre, nehogy a gyerek arra hasonlítson, nem vághatott le nyulat, nehogy nyúlszájú legyen. Nem rúghatott macskába, kutyába, mert szőrös lenne a gyermeke, ha valami hozzáért a testéhez, és ő odakapott, a tárgy lenyomata anyajegy formájában megjelent a gyermek testén.

Ezeket talán már csak utólag magyarázták bele...

Nem mondanám. A szokásokról és eredetükről tudni kell, hogy az ember, amit nem ismert, annak nem ismerte a törvényszerűségeit sem, ezért iparkodott megfigyelni mindent, megpróbált eligazodni, nemcsak kiismerni, hanem kedvező irányban befolyásolni. Ezek a megfigyelések több évezredes tapasztalatokon alapulnak. Némelyik racionálisnak tűnik, soknak babonás, mágikus magyarázata van. Például a terhes asszonynak nem volt szabad tököt lopnia, hogy ne legyen kopasz a gyermeke.

De hát a legtöbb újszülött kopasz!

Az volt a szép, aki piros orcával, hajjal született. A terhesség jellemzői tehát a munka és a tiltás. Az utolsó pillanatig markot szedtek, kapáltak, gyakran megtörtént, hogy az aszszony a mezőn szült meg, a kötényében vitte haza a gyermeket, vagy kocsin. Olyan adatunk is van, hogy a szalonnázókéssel vágták el a köldökzsinórt, vagy a férj kapával. A legtöbb adatközlőnk úgy emlékezik, hogy a 20. század elején ágyban, fekve, de vannak olyan adataink is, hogy a 19. század végén, a 20. elején asszonyaink ülve is szültek. Erről tanúskodik a gyönyörű tardoskeddi alacsony, karfás szülőszék, melybe a szülő nőt beleültették, a bábaaszszony előtte ülve vagy térdelve fogta meg a kicsit. Kisújfaluról is vannak ilyen adataink. Az ágyat szüléskor eltakarták, elkerítették. Ennek megvolt a mágikus és a gyakorlati jelentősége is. A parasztház szobájában az ágyak egymás mögött voltak, tehát az egyik mindig sarokban állt, könnyű volt elkeríteni lepedővel. E mögött feküdt a szülő nő egész gyermekágya idején, ami az avatással vagy egyházkeléssel ért véget.

Hat hétig?

Ez attól függött, milyen volt az anyósa, volt-e sógorasszonya. De nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy hat hétig feküdjenek. Akinek apró gyerekei voltak, annak bizony két hét múlva ki kellett jönnie a gyermekágyból. Ez alatt az idő alatt a nőt tisztátalannak tartották, aki veszélyt hozhatott a környezetére, de ő maga is veszélyben forgott. Azt tartották, hogy a rossz erők, a boszorkányok ilyenkor sokat tudnak ártani. Neki is, a kicsinyének is. Ezért kellett többnyire a lepedő mögött tartózkodnia, s ha kiment is, nem léphette át a ház csurgóját.

Miért?

Mert a jég elverte volna a határt, vagy a boszorkányok kicserélték volna a gyermekét. Mindenütt ott lógott a rózsafüzér, és persze a piros szalag a gyereken, szemmel verés ellen.

Hogyan gondozták a csecsemőt?

Első fürdetéskor tisztes füvet tettek a fürdővízbe. Ez gyógynövény, jó mézelő, de használtak kakukkfüvet meg kamillát is. Általában pénzt is tettek a fürdővízbe, hogy soha ne hiányozzon a keze ügyéből. A keresztelővel siettek, három-négy nap múlva megtartották, nehogy a gyermeknek baja essék, meg kellett váltani az eredendő bűntől. Az anya nem ment el a templomba, otthon feküdt. Katolikus falvakban a szépen felöltöztetett babát fejkendővel takarták le, amelyet általában az anya kapott nászajándékba. A református falvakban inkább fehér lyukhímzéses keresztelőkendőkkel találkozunk. A keresztelőtől az avatásig főleg a komaasszony vitt ételt a kismamának látószilkében, ételhordó kosárban. Avatásra már a gyerekfogó kendőbe bugyolálta bele kicsinyét az anya, és gyertyával, rózsafüzérrel a kezében vitte a templomba bemutatni – ezzel vált tisztává. A mintegy három méter hosszú gyerekfogó kendőben vitték később a hátukon a csecsemőt.

Ki vigyázott a gyerekekre?

A gyermeknevelés, a gondoskodás a nagymama feladata volt. Szemmel verés és igézés ellen piros szalagot kötöttek a pici kezecskéjére, ha mégis megigézték, szenes vízzel vették le a rontást. Egy pohár vízbe faparazsat dobtak, hármat vagy ötöt, és azzal a vízzel mosták meg, illetve itatták meg a gyermeket, a pendelyük fonákjával megtörölték. Ha valaki megnézte a babát, kinyalták a szemét, vagy pisis pelenkával törölték ki. Ha a baba nyűgös volt, mákfőzettel itatták meg. A cumit otthon készítették. Kenyeret, köménymagot és cukrot rágott össze a nagymama, egy gyolcsdarabkába tette és összekötözte. Az öt-hat évesek már bekapcsolódtak a háztartás és a gazdaság körüli munkákba, etették-itatták a baromfit, udvart sepertek, a hétévesekre már rábízták a libák egész napos őrzését. A szegényebbek nemcsak a saját, hanem a nagygazdák libáit is őrizték pár garasért. A játékokat saját maguk készítették. A legkedvesebb téli játék a kukoricacsutka volt, Kisújfalun torzsoknak nevezték, Tardoskedden kompnak. A tehénszőrt, amit a kaparóból kiszedtek, megvizezték, összegyúrták, spárgával körbetekerték, és kész volt a labda.

A régi paraszti világban mennyire tisztelték az öregeket?

Övék volt a gazdaság, tehát egyértelmű, hogy nagyobb tiszteletet kaptak. A földet, a házat a gazda le nem adta a nevéről. A halál közeledtére több előjelből következtettek. Azt tartották, ha a kutya kapar, valakit kikapar a családból, ha a kutya vonít, valaki meghal, foghúzással álmodni halált jelent, ha a foghúzás fáj, közeli, ha nem fáj, távoli rokon hal meg, ha nyitva marad a halott szeme, valakit vár és hamarosan el is viszi, álomban Szűz Máriát látni asszonyhalál, Jézust látni a keresztfán férfihalált jelent. Amikor beállt a halál, lezárták az elhunyt szemét, felkötötték az állát, megállították az órát, fekete kendővel letakarták a tükröt, hogy meg ne lássa magát benne, és vissza ne járjon. Elrendezték a holttestet, a férfit megborotválták, és felöltöztették a halottas kelengyébe, abba a ruhába, amelyet a szekrény aljában hímzett kendőben tartott. A koporsóba rózsafüzért, a kedvenc tárgyait tették, például a pipáját, kezébe pénzérmét adtak, hogy kifizethesse a révészt vagy a vámot a hídon, esetleg legyen mit adnia Szent Péternek, ha kapupénzt kérne.

A halottat otthon ravatalozták fel, hiszen halottasházak csak pár éve léteznek. Mi történt a temetésig?

Huszonnégy óráig nem temethették el. A halottkém megállapította a halált. Az elhunytat az első szobában terítették ki, vagy a karospadra, vagy négy széket összetoltak, megtömtek egy szalmazsákot, és arra fektették. Lepedővel leterítették, de azt, mint ahogyan a párnát se, nem tették a koporsóba. Pohárba szentelt vizet tettek meg gruspángágat, hogy a látogatók megszentelhessék. Aztán hívták az asztalost, az méretet vett, és elkészítette a koporsót. Volt, ahol virrasztottak, volt, ahol siratták a halottat. Egyes községekben, ezzel Tardoskedden találkoztam, felfogadtak egy asszonyt, aki jajveszékelt a koporsó mellett. A virrasztók este összejöttek, imádkoztak, énekeltek a halott mellett. Tótmegyeren kilenc napig nem feküdhetett senki az elhunyt ágyába. A gyászruha színe a huszadik század elején nem fekete volt, hanem vasfazékszín, lilás lángfestő.