A kisebbségpolitika emberi jogi alapvetése

Az egyik így hangzik: saját magukra nézve igaznak vagy hamisnak tartják-e a következő állítást: „szlováknak születtem” („narodil som sa ako Slovák”)? Legtöbben erre csaknem gondolkodás nélkül rábólintanak, hogy hát persze, az állítás igaz, ők szlováknak születtek. Ugyanez megismétlődik a magyar diákcsoport tagjaival, ők is meg vannak győződve arról, hogy magyarnak születtek.

Mikor tovább firtatom, teljesen biztosak-e a válaszban, néhány fiatal szlovák hajadon megjegyzi, hogy ők bizony nem szlovák fiúnak („Slovák”), hanem szlovák lánynak születtek („Slovenka”). (A szlovák nyelv különbséget tesz a nemek között.) Ezért megdicsérem őket, hiszen sok szlovák nő képes önmagáról habozás nélkül hímnemben nyilatkozni.

De azért csak megkérdezem, hogy amikor megszülettek – akár lányként, akár fiúként –, tudtak-e szlovákul vagy magyarul? Mondják, hogy nem ám, hiszen az újszülött nem tud beszélni („nemluvňa”). Haviszont semmilyen nyelven nem tudtatok megszólalni, vitatkozom, akkor mitől voltatok magyarok vagy szlovákok? Hiszen tanultuk, a nyelv a nemzet egyik legfontosabb meghatározó jegye (nyelvében él a nemzet!).

Ekkor elbizonytalanodnak, de a szlovákok közül többen megtalálják a megoldást. Szlováknak születni annyit jelent: Szlovákiában és/vagy szlovákiai állampolgárként születni. Könnyű lenne erre rávágnom, hogy badarság, de nem lehet. Hiszen a legtöbb nyugati országban a nemzetiség és az állami hovatartozás (állampolgárság) ugyanazt jelenti (nationality, nationalité). Az „Iaman American” és a „je suis français” állításokat lehet fordítaniúgyis, hogy „amerikai vagyok”, illetve „francia vagyok”, de teljesen nyugodtan így is: Amerikából jöttem, Franciaországból jöttem. Ezért meg kell magyaráznoma nyugat-európai és középeurópai nemzetfelfogás közötti különbséget és ennek történelmi, politikai és eszmei hátterét. Azt, hogy a politikai határok kialakulása Nyugat-Európában a tizenkilencedik század közepéig lezárult, összefonódva a kulturális, nyelvi nemzetközösség megszilárdulásával. Amerika pedig a bevándorlók országa, akik szabad akaratukból egy teljesen új politikai közösséget hoztak létre. Közép-, Kelet- és Délnyugat-Európában viszont a politikai és nyelvi határok az utóbbi kétszáz évben sosem estek egybe, ebből származik a sokgaliba.

Megegyezünk, hogy mi itt, Szlovákiában a „nemzet (národ)” fogalom alatt kultúrnemzetet fogunk érteni, egy olyan közösséget, amelyet egy közös nyelvre, népszokásokra, hagyományokra, kollektív történelmi élményekre, magaskultúrára alapuló identitástudat tart össze. Megállapítjuk, hogy mindannyian elsősorban emberi lénynek születtünk, nem magyarnak vagy szlováknak. A „magyarnak születtem”, „szlováknak születtem” állításokkal voltaképpen csak azt akarjuk kifejezni, hogy magyar családba, magyar szülő gyermekeként, vagy szlovák családba, szlovák szülők gyermekeként születtünk. Jól van, mondom, de mi van azokkal, akiknek egyik szülője szlovák, a másik meg magyar (vagy szlovák–német, magyar– ruszin, miegyéb)? Ők milyen nemzetiségűnek születtek? Vagy azok, akik még újszülött korukban, tehát bármiféle identitástudat kialakulása előtt ne adj’ isten elveszítik a szüleiket, ők pedig pótcsaládhoz vagy gyermekotthonba kerülnek, teljesen más nyelvi és kulturális környezetbe, mint amilyenben akkor nőnének fel, ha a biológiai szüleik gondoskodnának róluk? És akik siketnémának, egyúttal vaknak születnek (mert sajnos, ilyenek is vannak)? Azokban kialakul egyáltalán valami világos elképzelés a „szlovákságról” meg a „magyarságról”? Megegyezünk, hogy magyarnak meg szlováknak valóbannemszületünk,hanemazzá válunk. Hogy mivé válunk, az egy sor szubjektív és objektív körülménynek, hatásnak (családi háttér, iskolai, közösségi, munkahelyi környezet, politika) az eredménye. Az eredmény önmagában se nem jó, se nem rossz. Minden nemzet, minden kultúra, minden identitás egyenrangú és egyenértékű. A választás szabadsága a lényeg: hogy valóban szabadon váltunk-e azzá, amivé váltunk, és valóban szabadon léptünk-e ki egy közösségből, vagy léptünke be egy közösségbe, ha identitást cseréltünk.

Igen, mondja az egyik srác, a választás szabadsága a legfontosabb, hiszen az alkotmány és a nemzetközi emberi jogi egyezmények is deklarálják: mindenki szabadon választja meg nemzetiségét. Az ő egyik barátja például a népszámláláskor azt írta be a nemzetiség rovatba, hogy eszkimó. Muszáj megkérdeznem, hogy a barátja azzal, hogy eszkimónak vallotta magát, tényleg eszkimóvá vált? Elferdült a szeme, megvastagodott a hájréteg a bőre alatt, elkezdett inuit nyelven beszélni? Diákom kénytelen elismerni, hogy nem ez történt. Az illető kinyilatkoztatása ebben az esetben egyszerű recesszió volt, hecc, nem reális választás. Reálisan csak az adott, kézenfekvő lehetőségek közül lehet választani. A nemzetiség szabad választásának az elve nem azt jelenti, hogy a nemzetiség teljesen szubjektív dolog, és nincs valós tartalma. A nemzet egy nyelv vagy kollektív tudat körül kialakult objektív kulturális értékek és az ezeket hordozó, képviselő egyének összessége.

Tehát összefoglalva: a (nemzeti) identitás, önazonosság minden egyén esetében egy elég hosszú és összetett folyamat eredménye, amelyben sok, részben szubjektív, de részben rajtunk kívülálló tényező is közrejátszik. Miközben fontos leszögezni, hogy minden nyelv, nemzet és kultúra egyenértékű, emberi jogi szempontból az a lényeges, hogy a nemzetiség (nemzeti identitás) szabad választásának, önkéntes vállalásának és ápolásának a lehetősége adott legyen. Tehát hogy az állam és az egyént körülvevő intézmények ehhez a feltételeket biztosítsák és felesleges akadályokat elé ne görgessenek.

* * *

Szlovákiában jelenleg, sajnos, nincsenek meg az identitás valóban szabad választásának, vállalásának és ápolásának jogi garanciái, intézményi keretei és szociálpszichológiai, mentális feltételei. A szlovák pártoknak, sőt az államnak mint olyannak nincs körülírható, világosan megfogalmazott, szisztematikus emberi jogi politikába ágyazott kisebbségpolitikája. (Hacsak azt az elképzelést nem tekintjük annak, hogy egyszer majd az ügyek maguktól is megoldódnak, elhalnak). Kérdés, vajon a szlovákiai magyar pártoknak van-e?

Ez erősen kétséges, legalább három nyilvánvaló dolog miatt. Először is, nem nagyon tudnak mit kezdeni a nem „magyar– magyar” kisebbségi helyzetekkel. Tehát amelyekkel azok az egyébként (részben) magyar kötődésű személyek szembesülnek, akik nem két magyar szülő gyermekeként születettek, nem magyar iskolába járnak (akár „önhibájukon” kívül, akár nem), nem magyar többségű közegben dolgoznak, nem magyar többségű községben élnek. Az egyik párt „magyarságmentő” programjai ezeket az egyéneket meg sem szólítják, vagy egyenesen riasztják. A másik párt ugyan részben megszólítja őket, de magyar kötődésük megtartását célzó programot, összetett élethelyzetükből adódó esetleges nehézségeikre valós megoldást nemkínál. Csak feloldozást.

Másodszor: a magyar kisebbségi pártok gyakorlatilag semmilyen szolidaritást nem vállalnak más kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportokkal, más emberi jogi témákban alig nyilatkoznak, sőt szándékosan kerülik a kérdést. Teljesen kirívó példája volt ennek a hozzáállásnak az, ahogyan a Híd „megszabadult” a roma kisebbség ügyétől a 2010-es kormányalakítás után. Egy emberi jogi és kisebbségi miniszterelnök-helyettes, aki nem felügyeli az ország egyik legnagyobb emberi jogi és kisebbségi problémáját? Ezt megmagyarázni, főleg külföldön, majdhogynem lehetetlen. Az emberi jogi intézményrendszer kiépítéséről, az ombudsman, az egyenlő bánásmód hatósági jogköreiről, függetlenségéről, a koordinációs mechanizmusok működtetéséről, az általános emberi jogi és interkulturális nevelés és képzés fontosságáról, az inkluzív oktatásról van-e a magyar pártoknak véleménye? Nem tudni. Mindezeknek a lényeges – a magyarokat is mélyen érintő – témáknak a tárgyalása eddig a magyar pártok és szervezetek különösebb érdeklődése és támogatása nélkül zajlott.

Végül a magyar pártok és kisebbségi szervezetek csaknem teljesen ignorálják a magyar közösségen belüli emberi jogi helyzeteket, problémákat. Minthogyha a magyaroknak csak nyelvük meg kulturális szervezetük volna. Minthogyha a magyaroknálnemléteznecsaládon belüli erőszak, nem lennének fogyatékkal élők, a létminimum alatt tengődők, szociálisan hátrányos helyzetű csoportok,nem ütné fel a fejét munkahelyi diszkrimináció, nem találkoznánk emberi méltóságot sértő bánásmóddal, idegengyűlölettel, minthogyha teljes lenne a belső szólásszabadság. És persze minthogyha a magyarok között nem élnének más szexuális irányultságúemberek.

Az utóbbi két év is bizonyította, hogy a magyar pártokat – akár kormányon, akár ellenzékben vannak – az egész emberi jogi agendából csak a nemzetiségi ügyek, azon belül is csaknem kizárólag a magyar ügyek érdeklik. Csakhogy a nemzetiségi kérdést ma már nem lehet pusztán „magyar” ügyként kezelni. (A magyar kisebbség ügyét sem.) Nem lehet megoldani anélkül, hogy szélesebb emberi jogi összefüggésekbe helyeznék mind a pártok, mind a civil társadalom szereplői. Emberi jogi szempontból Szlovákiában a magyarság is egy másság, amit az államnak el kellene ismernie, és szavatolnia kellene érvényesülésének és kibontakozásának összes feltételeit. Tisztelnie kellene hordozóinak emberi méltóságát, a nemzeti és etnikai alapú (akár közvetlen, akár rejtett) diszkriminációt pedig megelőznie, kiküszöbölnie és büntetnie kellene. Ez a szempont kapcsolja össze az összes kisebbség és hátrányos helyzetű csoport ügyét, és ezen az alapon kellene szolidárisnak lenniük egymással és közösen fellépniük az állammal szemben jogaik követelése érdekében. Emellett persze a szlovákiai magyar kisebbség ügyének van egy erőteljes „nemzetpolitikai”, „magyarságpolitikai” dimenziója. Természetesen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogyan alakultak ki a magyar nemzeti kisebbségek a Kárpátmedence mai államaiban, nem lehet elvonatkoztatni a magyarokat és szlovákokat közösen érintő történelmi eseményektől, a személyes sorsoktól, nem lehet elvonatkoztatni a két országban zajló politikai történésektől. Végül nem lehet elvonatkoztatni attól a temérdek előítélettől és sztereotípiától, ami a magyarokat övezi Szlovákiában, és amit a közoktatás és egyéb véleményformáló intézmény csak erősít. Ám ha a magyar pártok kisebbségpolitikai érvrendszere és gyakorlata csak a magyarságpolitikára (a magyar kisebbség különleges helyzetének kihangsúlyozására) korlátozódik, akkor előbbutóbb óhatatlanul Trianonnál mint ultima rationál muszáj kikötnie. (Akár elítélik jelképesen a „magyarságpolitikát” művelők a trianonozást, akár nyíltan gyakorolják.) Bármilyen fájó, és mai szemmel nézve meg pláne igazságtalan volt Trianon, trianonozással ma már semmire sem lehet menni.

Az emberi jogi politika magyarságpolitikára való lecsupaszítása azt az üzenetet hordozza ugyanis magában, hogy a kisebbségi vezetők az államon igazából nem a magyarok emberi jogainak biztosítását kérik számon, hanem pusztán privilégiumokat követelnek. Ugyanolyan kiváltságokat, mint amilyeneket a szlovák etnikumnak a mai nemzetállam megad, és amiket Trianonban az akkori magyarok elveszítettek. Az emberi jogi alapvetés, a többi hátrányos helyzetű csoport és emberi méltóságában sértett egyén sorsa, vagy akár a saját közösségük egyéb emberi jogainak kiteljesedése minthogyha nem érdekelné őket.

Így viszont nem tudják hitelesen képviselni a kisebbségi közösség nemzeti(ségi) jogait sem, és igazi szövetségeseket sem tudnak szerezni vagy megtartani. Egy autentikus kisebbségi pártnak vagy szervezetnek igenis fel kellene vállalnia minden hátrányos helyzetű csoport ügyét, a magyar kisebbség érdekeit pedig képesnek kell lennie emberi jogi kategóriákban megfogalmazni. Van itt erre valós esély?

Petőcz Kálmán