A kényelem és a luxus Szigete

A Leningrad frontembere és látványembereTibor felvételeMert ez a Sziámi-táborból kinövő fesztivál az utóbbi két évtized magyar kultúrájának legnagyobb sikertörténete. Ráadásul idén minden idők legerősebb program-felhozatalával készültek. A kortárs táncmezőny különösen erős volt, a civil szervezeteknek, íróknak, artistáknak, utcaszínházaknak, mesterfodrászoknak köszönhetően pedig a délutánok sem teltek haszontalanul. És ilyen lenyűgöző vécék, vizesblokkok tán sosem voltak még a szigeten. Nem viccelek: a fő utcán félóránként járt a takarítóbrigád, mindig volt vécépapír, még a Toi Toiban is. Összességében nem kellett annyit foglalkoznia az embernek a túléléssel, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor fél délelőtt a zuhanyzó előtt állt sorba, majd kávéért, később sörért, aztán a vécé előtt, végül pedig trappolt a kinti közértbe, mert odabent alig lehetett normális ennivalót kapni. Ma már annyira kényelmes és túlszervezett a fesztivál, hogy luxusüdülésnek tekinthető. Talán ez az egyik épkézláb magyarázat arra, mit keresek még mindig itt.

Jó, padlószőnyeget nem terítettek az ember lába alá, sok helyen viszont kényelmes ülőpárnákat dobáltak szét. Aztán vannak ezek a fantasztikus, nyolcszögletű, egymásba illeszthető műanyag lapok, hogy áldja meg a mindenható azt, aki kitalálta őket! Három éve még csak a nagyszínpad elé jutott belőlük, idén viszont a színpadokat öszszekötő sétányokra is: egyaránt jó por és sár ellen, sőt az orrodat is tisztíccsa... legalábbis jóval kevesebb sarat fúj az ember a papírzsebkendőbe, mint régebben. Hogy még több gusztusosat mondjak: a motozásos bejutás is százszor egyszerűbb volt. Csupán délután öttől hétig fokozódott némileg a nemzetközi helyzet, mivel a pestiek általában egyszerre érkeztek egy-egy nagyszínpados koncertre, tízezer hasonlóan gondolkodót pedig a barátságos inkalosok sem képesek zökkenőmentesen átengedni a hídon.

A sziget idén sármennyiségben is felért egy Glastonburyvel. Egész hétvégén bokáig érő undormányban caplattunk, sőt a pocsolyákat kerülgetvén akár a hülye járások minisztériumát is megalapíthattuk volna. Az égszakadásból a fellépőknek is kijutott, a Cassius-tagok fejére például szemeteszsákokat húztak a szervezők, úgy transzportálták őket a sárban elakadt buszból a színpad mögé. Bár imádom, de nem láttam őket. Megint konstatálnom kellett, hogy képtelenség minden programon ott lenni, főleg, ha minden program percre pontosan kezdődik. A bőség zavarában egy idő után megint teljesen elveszítettem tájékozódó képességemet, így leginkább egy-egy padon ücsörögtem, egészen kicsire összehúzva magam, legalábbis lélekben. Viszont csak egyszer tört ki rajtam a tömegiszony, amikor is megpróbáltam mindenkit hazaküldeni, mert egyedül akartam lenni. A Lumináriumba, a parti-arénába, a metál-sátorba és a Medúzába el sem jutottam a héten, a világzenei nagyszínpadnál, egykori kedvenc helyszínemen pedig csupán egyszer jártam. Akkor viszont tutira mentem: a sziget egyik legütősebb koncertjére.

A Leningrad zenekarról annyit áradoztam már, hogy lassan küldhetnének valami kis ajándékot. Az utolsó estén egyenesen az életkedvemet hozták vissza karcos-punkos, kifordított, mocskos humortól duzzadó zenéjükkel, ami katonai indulók, ska, orosz népzene és rock and roll keveréke. Vannak vagy tizenöten (csak fúvósokból ötöt számoltam meg, dobosból pedig kettőt), ráadásul pár éve találtak egy másfél mázsás „látványelemet”, aki végig csak pofákat vág, köpköd, székeket ver szét, sört iszik, az üres dobozt pedig a kopasz fején gyűri össze. Megérdemelték volna a nagyszínpadot, mondjuk a The Killers helyett. A világ legtrendibb rockzenekarának kikiáltott Gyilkosok ugyanis a fesztivál mélypontját produkálták punnyadt, vérszegény koncertjükkel. Ugyancsak meglehetősen ügyetlen választásnak bizonyult a nagyszínpadra Sinéad O`Connor, Laurent Garnier, a viccnek is rossz Pink, és bizony a zseniális dalszerző Damon Albarn új szupergruppja is. A The Good, the Bad and the Queen finom, intellektuális zenéje inkább való egy színházterembe, mint a bulizni vágyó fiatalok elé, akiket ráadásul előzőleg Gentleman, a német reggae-isten szórakoztatott el nagyszerűen.

A kisebb helyszíneken minden maradt a régiben. A Bahia sátorban még mindig látni lehet csillogó szemű tizenhat éveseket, amint rácsodálkoznak tizenhat éve működő zenekarokra. A roma sátorban francia antiglobalisták pogóznak cseh oláhcigány-hiphopra. A jazz színpad kínálata változatos és igényes, a WAN2-ról pedig egyenes út vezet a nagyszínpadra, ezért ott a legérdemesebb hallgatózni.

Idén nem volt szabadiskola, úgy látszik, a szervezők rájöttek, hogy szünidőben ilyesmivel kísérletezni botorság. A kortárs irodalom, a komolyzene, valamint a képtárak megszerettetésével viszont próbálkoztak, sőt volt magyarnyelv-tanítás külföldieknek, varrótanfolyam, logikai és ügyességi játékok, fotós gyorstalpaló, jóslás, reiki és az ördög tudja, még mi minden. Akár fogékszert is berakathatott magának az ember, ha volt rá pénze.

Összesen 371 ezren voltunk a tizenötödik, jubileumi Szigeten. Tizennégyezerrel kevesebben, mint tavaly, így jött ki a végelszámolásnál a nyolcvanmilliós veszteség. Most bontanak, ami takarítással együtt két hétig tart, majd pedig újrafüvesítés, újrafásítás, bokorfésülgetés, vagyis az eredeti állapot helyreállítása következik. Bár lehet, hogy az óbudai szigetnek az a bizonyos egy hét az „eredeti állapota”. Egyszer fél éven át laktam az Árpád-híd közelében, de valahogy nem volt lelki erőm kimenni szétnézni, hogyan fest a fesztiválhelyszín mondjuk márciusban. Telhetetlen vagyok. Szeretném, ha örökre olyan meseszerű maradna számomra, amilyenné évente egyszer építik…