A Kalligram, októberben

A hetvenéves Lengyel Pétert (itt most alighanem mindenkinek a Macskakő című remekbe szabott regénye jut elsőként eszébe) köszönti a Kalligram e héten megjelent októberi száma; természetesen nem a „köszöntőszöveg” hétköznapi értelmében: a folyóirat oldalain ismert írók (nevezetesen Dragomán György és a Kalligramban egyébként még nála is ritkábban publikáló Láng Zsolt) szentelnek neki egy-egy esszét, valamint ugyanitt olvasható Nagy Gabriellának a szerzővel készült terjedelmes beszélgetése (fényképekkel). „Voltam ott, azután már nem érdekel” – mondja Lengyel Péter a tapasztalatszerzésről. S a végén egy igazi meglepetés, egy ilyen még tán nem is volt érzést keltő kaland: storyboard-részletek a Macskakő-forgatókönyvhöz, Gazdag Gyula (és szerzőtársai) tízoldalas képes forgatókönyve képregényként is olvasható-nézegethető.

A versek közt feltűnik Hizsnyai Zoltáné (Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz), mintegy a folyóirat e havi színvilágába is beleillően; Tőzsér Árpád maró gúnya ismét a temetőversekben leli meg tárgyát (plusz a kalligramos Szigeti-köszöntő verse). A lap egyébként Acsai Roland verseivel indít, rajta kívül e műfajban kapott helyet Rosmer János, Miklya Zsolt és a szlovák Jan Gavura (Sirokai Mátyás fordításai).

Egressy Zoltán költői kérdést sugalló című novellája (Mi lesz a betegségem?) már a prózák sorát indítja; ismét feltűnik a színen a Dreff János/Tóth Dezső páros (Az utolsó magyartanár feljegyzései; részlet a 9. órából): „Már más sem hiányzik, mint ez a szar látszatradikalitás.” (Plusz tandoris-farnbaueros „Dolgozatötlet magyartanároknak bizonyos fogalmak végleges összekeverése céljából”.) Veres István novellája („Anyádat máskülönben szerettem…”), valamint részlet Lanczkor Gábor regényéből (A mindennapit ma). Két prózafordítás: Antonio Tabucchi levélnovellái (Lukácsi Margit fordításai) és Maarten Biesheuvel (rövid életrajza szerint egy holland, rengeteg irodalmi díjjal kitüntetett mániákus depressziós szerzőről van szó; Török Viktor fordítása) eposzi kellékeket felvonultató novellája.

A renceziók-kritikák igen gazdag és változatos hátsó kamráját Szávai János kiváló esszéje nyitja (A besúgói jelentés hermeneutikája; Rainer M. János könyvéről: Jelentések hálójában – Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989). Wirágh András tanulmánya Ann Radcliffe (gothic fiction!) regényét (The Mysteries of Udolpho) elemzi, Vári György a Magas labda című Tóth Krisztinaverseskötetet („Bizonyos, hogy Tóth Krisztina költészete egyszerre tartozik a legösszetettebb és a legnagyobb hatású magyar lírikusi életművek közé…”), Fábián Emese az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című Kukorelly-regényt (nagy ívű koncepció, ív nélkül, mondja) – ugyanezt teszi Tallér Ilona is (kegyetlen jó történet, mondja). Bazsányi Sándor a Hitler lánya című Csaplár Vilmos-regényt elemzi, Szilágyi Zsófia pedig az Anyegin ruszki volt című Irena Dousková-művet (Csoma Borbála fordítása) – „nem nagy, de nagyon szerethető regény Douskováé”. Végül két kis recenzió: Koós István a Magánterület című Nagy Csilla-kritikagyűjteményt (a palócföldes Nagy Csilláról van szó) ajánlja, Harmath Artemisz a Vissza Londonba című Lanczkor-verseskötetet. (Szobi Ödön)