A jó galériának nem kell félnie

A magyarországi szobrászművészek egy csoportja a galériának ajándékozott alkotásaikat bemutató kiállítás megnyitójánKanovits Gábor felvételeA város minden évben meghív tízegynéhány képzőművészt a termálfürdő közelében álló nyaralójába, azok pedig egy-egy alkotásukkal viszonozzák a vendéglátást. Az idén tizenkilenc magyarországi szobrász kapott meghívást, de csak tizennégyen tudtak eljönni, szobrot viszont valamennyien ajándékoztak a galériának. Volt, aki kettőt is.

Mégse lenne igaz, hogy a művészek egyre kevésbé örülnek, ha ingyen kérnek tőlük műveket?

„Nem egészen ingyen– igazított ki Dehandt Antal –, hisz itt az ellátáson kívül bizonyos ösztöndíjat is kaptunk. Én mindenképpen örülök annak, hogy itt hagyhatom az egyik munkámat. Körülnéztem a galériában, jóleső érzés, hogy az ember bekerülhet egy ilyen erős mezőnybe.” Dehandt Antal Mecseknádasdról érkezett, de nem sok időt töltött Dunaszerdahelyen, mert épp Németországban van kiállítása. Hasonlóan vélekedett Vanyúr István is: „Nincs sok munkám közgyűjteményekben, megtiszteltetésnek veszem, hogy kértek tőlem. Egy olyan munkámat adom, amellyel meg vagyok elégedve, persze, nem egészen, mert utána mindig másképp csinálnám. Kicsit fáj is érte a szívem, mert alig láttam, ahogy elkészült, rögtön vitték kiállításra. Vagy egy éve jár így körbe-körbe, de mivel azt mondták, valami olyat adjak, ami méltó módon reprezentálja a munkásságomat, ezt választottam.” Vanyúr István a Pusztaszeren álló, Nagy Lajos királyt ábrázoló szobrára a legbüszkébb. Szigetváron él, az ottani gimnáziumban rajzot tanít.

Lukács József az ausztriai Maria Saalból érkezett, ahol egy művésztelep lakója volt, de ott – Dunaszerdahellyel ellentétben – dolgozni is kellett. Tavaly ugyancsak Ausztriában töltött egy nyári hónapot, az irningi alkotótáborban, és – bár a megállapodás csupán egy munkára szólt – négy szobrot készített. Utána Finnországba ment, ahol pompás matériával dolgozhatott, egy több száz éves vörösfenyővel. Pár éve bekalandozta Skandináviát, Norvégiában csaknem fél évet töltött. „Azzal mentem ki, hogy nagy méretű gránittal akarok dolgozni. Rendben, mondták, kapsz gránitot, azt csinálsz vele, amit akarsz, de a szállítást neked kell megoldanod. Hát akkor koncepcióváltás: inkább összerakható kis famunkákat fogok csinálni – mondtam erre. Nem is dolgoztam aztán kővel, de azért jó volt. A külföldi alkotótáborokban anyagot és ellátást kap az ember, pénzt nem, de nekem így is megfelel” – mesélte. Perzsa lányt vett feleségül, akivel egy finnországi művésztáborban ismerkedett meg. Azóta a nyarat leszámítva Iránban él, az ottani művészeti egyetemen második éve óraadó tanár. Két munkáját is odaajándékozta a dunaszerdahelyi galériának: „Azért hoztam kettőt, mert tudtam, hogy jó helyre kerülnek. Örülök, hogy itt lehetnek. Láttam, hogy a galériában túlnyomórészt festmények vannak, ellensúlyozni kell kicsit ezt az egyoldalúságot.”

A budapesti Gvárdián Ferenc is két szobrot adott: „Már tavaly is hívtak, de akkor nem tudtam időt szakítani, csak a szobromat küldtem el. Idén már eljöhettem, de nem akartam üres kézzel jönni, hát ismét hoztam egy munkát. Nagyon pozitív dolognak tartom a dunaszerdahelyi és a hozzá hasonló gyűjtemények létrehozását. Nekünk, szobrászoknak is érdekünk, hogy létezzenek. A magángyűjtők inkább képeket gyűjtenek, mint szobrot, köztéri megrendeléseket sem könnyű szerezni, és valahol meg kell jelenni ahhoz, hogy az ember után maradjon valami.” Gvárdián Ferencnek már van munkája Szlovákiában, Kisújfaluban egy Kossuth-dombormű.

„Már bejelentettem, hogy szeretnék adni egy festményt is” – közölte a budapesti Kopasz Tamás, aki festő szakon végzett, de 1997 óta fémmel is dolgozik. „Ilyen gyűjteménybe az ember szívesen ad, annál is inkább, mert tudja, hogy jobban fognak vigyázni a munkájára, mint ő maga tenné. Itt egyáltalán nem számít, hogy kap-e érte pénzt vagy sem, mert látja, hogy ez a gyűjtemény sokak szívügye” – mondta. Szériákban készített kompozícióit gyűjtők vásárolják. „Az egyik megkérdezte, mennyibe kerül az új képem. Százhúszezer forint, mondtam, mire kijelentette, hogy harmincezret tud érte adni, de menjek fel a lakására, nézzem meg, hová kerülne. Elmentem, odaadtam húszezerért. Egyrészt olyan jó társaságba került, másrészt meg láttam, hogy megszállott az az ember, tenyérnyi szabad hely nem volt a falakon. Teljesen bele van bolondulva a képekbe, nézegeti, átkeretezi, ide-oda rakosgatja őket a szobájában” – mesélte.

Akitől csak megkérdeztem, honnan szerzett tudomást a Kortárs Magyar Galéria létezéséről, mindenki Budahelyi Tiborra, a Magyar Szobrásztársaság vezetőségi tagjára hivatkozott. Szívügyének tekinti a dunaszerdahelyi galéria szoboranyagának bővítését. Ő ennek a magyarországi lelke, motorja, ő szervezte meg nem kis munkával az adományozást, az új szerzeményeket bemutató kiállítás rendezésében is részt vállalt. Semmi sem képes a kedvét szegni, a kiállítással kapcsolatos szervezési bakik sem: „Ezek apróságok, nem érdemes velük törődni. Az a fő, hogy itt vannak a szobrok” – mondta. Hogy miért vett részt a kiállítás rendezésében, holott ez nem lett volna az ő dolga? Mert imádja csinálni, több mint húszéves gyakorlata van benne. „Azért nagy dolog ám, hogy az ember azt csinálhatja, amit szeret. Ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról. És akármilyen nehezen is élünk meg a művészetből, azért mindig ki tudjuk fizetni a számlákat” – tette hozzá.

Nem kell hát félni, hogy elapadna a művészek adakozó kedve. Egy jó galériának soha nem kell ilyesmitől tartania. Csak arra kell ügyelnie, hogy valóban jó legyen és az is maradjon. Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat. Különösen a szoboranyag esetében. A festészeti anyagról ugyanis elmondható, hogy a hatvanas évektől napjainkig egyfajta keresztmetszetét adja a magyar művészetnek, szinte minden irányzat képviselve van. „Jó menedzseléssel össze lehetne gyűjteni egy olyan anyagot, amely a legidősebb mesterektől a legfiatalabbakig be tudná mutatni a kortárs magyar szobrászatot. Ehhez célszerű lenne uniós pénzeket megpályázni” – vélekedik Lóska Lajos budapesti művészettörténész. Azonban ezt is meg kellene szerveznie valakinek, ahogy ezt Luzsicza Lajos, a galéria évülhetetlen érdemű létrehívója tette. Lóska szerint itt már magának a galériának kellene lépnie, megfelelő együttműködési formát kialakítva a magyarországi képzőművészeti szervezetekkel.