A hollóvá változott hét fivér

Napjaink egyik legismertebb cseh rendezőjét, Alice Nellist úgy ismerjük, hogy markáns véleménnyel szólal meg az emberi kapcsolatok visszásságáról – ezért a hangneméért szereti őt a közönség, a szakma és a kritika egyaránt. Leplezetlenül a szemünkbe mondja az igazságot a félrecsúszott értékrend alapján berendezett élet sekélyességéről. Nellis kitűnően eligazodik a társadalmi viszonyokban, és személyiség-lélektani ismereteivel is verhetetlen. Mindenképpen jó alap ez egy ismert (nép)mese filmes feldolgozásához is. Azt már hozzá se kellene tennünk – mert az ilyen hivatkozás túlságosan elcsépelt –, hogy Alice Nellis gyakorló anyaként kitűnően ért a gyerekek nyelvén. De mivel a pozsonyi sajtóvetítést követően ő maga hozta fel, hogy azért vágott bele ebbe a projekbe, mert három gyermekének szeretett volna esti olvasás helyett filmmel mesélni, álljon itt információként. Végül is a család segíthetett abban, hogy egy nagyszerű mesefilm született. Alice Nellis alkotása méltán sorolható be az utánozhatatlan szépségű cseh–szlovák mesefilmklasszikusok vonalába.

A hét holló a szó erejéről szól. Azt üzeni, hogy mindig alaposan fontoljuk meg, mit mondunk ki. A mesefilm szenvedő hőse egy anya, aki meggondolatlan pillanatában átokszavakkal próbálja fegyelmezni hét pajkos fiát, mondván (a Grimm testvérek változatából idézve, Benedek Elek fordításában): „Bárcsak mind a heten hollókká változnának!”

A film ezután azt meséli el, hogy az asszony később született lánya, Bohdanka, miután tudomást szerez hollóvá változott fivéreiről, egy jó boszorkány tanácsára (és védelmével) némaságot fogadva világgá megy, hogy testvéreit visszaváltoztassa emberré.

Alice Nellis hatalmas tablót fest jó boszorkánnyal, jó és ártó szándékú hercegekkel, álnok királynéval, akik szerepeltetésével nagy ívű történetet bont ki. Ehhez pedig Matej Cibulka operatőr pazar természeti környezetet biztosított, és olyan, régi korokból ránk maradt belső helyszíneket fényképezett, amelyek erősítik a népmese varázsos atmoszféráját.

Lelke van Alice Nellis filmjének a hiteles, tiszta érzésektől, a finom, cizellált stílustól, amely nem innovatív, nem kever hagyományos és modern elemeket, vagy csak annyit, amennyit a mese illúziója megkíván. Azt is olyan vonzó, precízen kivitelezett, esztétikus formában – a hollók többszöri átalakulásának motívumai –, hogy szinte észre sem veszünk benne semmilyen technikát, trükköt, csak a maszkmester kéznyomát (és mégis mai a film). A Bohdankát alakító Martha Issová néma játékában a határtalan színészi tehetség fénylik fel, amely mindvégig bearanyozza ezt a mozgóképes mesét.