A hetvenkedő szuperhős

Mindent megad az embernek, amit egy akciófilm megadhat: tízpercenként felrobban valami a vásznon, az ellenfelek repülnek, és pontosan úgy, mint egy videojátékban – kimerevítik a képet, lelassítják a jeleneteket. És közben tartják a mértéket, mert a rendező, Tim Miller tudja, hogy a kevesebb néha több. Persze, szuperhősfilmről van szó, az akció kötelező kellék, és a butácska történet is: egy kísérlet során mutánssá (ha úgy tetszik, hőssé) vált Deadpool nevű fickó üldözi a fájdalom nélküli embert, aki bár hőssé tette, de el is csúfította. Rögtön mondhatnánk is, hogy köszönjük, ezt a sztorit nem kérjük, ám a Deadpoolon nagyot lendít, hogy egy percig sem veszi magát komolyan. Nem akarja megváltani a világot, nem akarja elhitetni a nézővel, hogy azon múlik a bolygó sorsa, elkapják-e a tüzet okádó vagy éppen hihetetlenül erős gonoszt.

Mennyire vehető komolyan az a film, amelyben egy piros ruhába öltözött ember kaszabol? Nem várat magára sokáig a felismerés: egy (akció)vígjátékot nézünk. Olyat, amelyben az összes jelenetre jut tucatnyi poén, amely megfelelő mértékben vicceli el az akciójeleneteket, és amely mindenkit pellengérre állít. Azzal indít a mozi, hogy „bemutatjuk egy seggfej filmjét”, ami annyira nem vicces, de az már igen, amikor azt mondják, „rendezte egy túlfizetett senki” és „ne gondolják, hogy Ryan Reynolds (a főszereplő) a tehetsége miatt jutott el idáig”. Mi meg nevetünk. Leginkább azon, miként lesz gúny tárgya a többi Marvel-film unalomig ismert jelenete, és hogyan emeli a tétet a főhős az öntelt monológjaival.

Ha néhány évvel fiatalabb lennék, teleaggatnám a szobámat Deadpool-poszterrel, így viszont csak várom a folytatást.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"221838","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton