A hétköznapi őrületek meséi

A tartalmat és (al)címeket mellőző, eredetileg Notes of a Dirty Old Man címmel közölt önéletrajzi írások újságokban jelentek meg húsz éven át. Ezekből válogat a Troubadour Books Kiadó gondozásában megjelenő kötet, és ennek köszönhetően további esszéket, karikatúrákat (grafikai fikciókat) és (ön)interjúkat ismerhetünk meg. Olvasásuk pont olyan, mint a sörivás: tudhatnánk, mire számíthatunk, ám újra és újra jóízűen fogyasztjuk, esünk tőle bódulatba és villanyozódunk fel. Egészségükre!

Az apró, fagyos kis buborékok hasmenést okozhatnak. Vízesésként zuboghatnak végig lábunkon, és büdös, erjedt, félig megrágott és -emésztett életdarabokat eredményezhetnek. A sert izzadó betűszedő hagyta, hadd zabálják meg a legyek, és csak írt, valami nagyon keserűt az emberiségről és a szerelemről. „Néha működik az ilyesmi, főleg akkor, ha alapigazságok jönnek ki, nem pedig mindenféle önsajnálat.” S ha mégse? Kitépte a lapokat, bár a megmaradtaknak sem jósolt jelentős jövőt: „Amikor meghalok, foghatják a munkáimat, és kitörölhetik vele a macska seggét.”

Ez itt a fekete pokla, (fene)vadvidéke, „a potenciális és az elkövetett öngyilkosságok földje”, ahol már el sem tudott tévedni. Józanul. Hol Hollywood és L. A. szokásos, csendes őrületében, hol más gyilkos városokban. Jól ismeri ezen állandó (had)színterek mellékhelyiségeit, melyekben „egy évszázadnyi húgy és hányás halálos bűze fogadta azt, aki belépett oda”. Neki ezekben a civilizált, kétbetűs kitérőkben csak a megfáradt, sápadt undor jutott. S ez a csömör emelte a küzdelmét valamiféle logikus konfrontációvá.

Kommersz késztermékké? Lendületes aforizmákká? Összegző kinyilatkoztatássá? Nála a kor politikai, társadalmi és hadi kérdései mind szerepelnek. Cikksorozata olyan fórummá nőtte ki magát, mely miatt meggyűlt a baja a hatóságokkal (az FBI aktát vezetett róla). Szapora narrációja, pergő dialógusa és tömör, leíró stílusa alternatívát keresett arra, amit még ma is jenki kultúrának neveznek. Ami aljassággal vádolta. Ezekre leleményességgel kontrázott. Ki akarták szívni belőle az életet, és szemétre vetni. De ő eleve egy sikátorban nőtt fel...

Az erkölcsrombolás mindig is kanossá tette – ahogy az E-vitamin –, a tomboló WC-vihar közepén laza maradt. Ez menő. De irreális. Akárcsak az az egyetlen hang, ami elő akart bújni belőle. De ki akar egyszerre több hangon megszólalni? Elméje kattog, gondolatai ide-oda cikáznak, elkalandoznak. Olykor oly' gyorsan, hogy nem is öltenek formát. Hirtelen darabjaira hull, teljesen szétesik, és lehetetlenség újra összerakni. Üzenete világos: „a létezés úgy, ahogy van, hülyeség, és tök mindegy, mit csinálunk”.

Elcsattanó életének értelme az etyepetye. A skalp, a bevetés. Egy-egy kósza numera, „amit nem illett csinálni”. Az, hogy beteríti a nőt, mint a lepra, nem szeretet, hanem nyers, durva szex és téboly. Akárcsak a lovi, a nyeretlenek versenye, mely „...a lehető legjobb pszichiáter. Tanított magamról, másokról, mindenről. Egyensúlyról, esélyekről (...) egy fényvillanás volt, és az istenek maradandóságának bizonyítéka. Nekem való hely.” Meg a rulett, „a pörgő fejű hölgy”. S persze a versek, melyek legtöbbje „nagy, lógó, üres csöcsű tehén (…), olyasvalami, ami gyakran csak egyetlen ember számára nélkülözhetetlen – az író számára”. Ezek stimulálták kreatív (v)ágyait.

A kopaszodó, szögletes állú férfi tekintetéből árad a gyűlölettel vegyes frusztráció. Förtelmes pszichológiai defektekkel. Ő egy beteg, alulfejlett, idős, rákban haldokló gorilla. Vagy valami kígyó! Bármi, ami mocskos. Büdös, zsíros. Az utolsó szörnyek egyike, a kukkolók királya és a maszturbálás művésze. Aki gúnyolódik magán. Záp, idétlen és kilóg a sorból. Furcsa szerzet, aki nem illik a normába, mégsincs „Miki egér lelke”, mint annak „a végtelen, zselészerű milliárdnyi” embernek, akik „az épelméjűek ebben az univerzumban. Semmi mást nem kezdenek az idejükkel, csak nézik, ahogy meghal. Ezek aranyhalak (…), valaki más jövőjének kísérleti nyulai.”

Ez az elefántember, ez a programozott vadállat, folyton fárasztó, rögös utat jár. Belső kényszerből. Ami szerelem, csak más formát öltött. És egyhangú. Lélekölő. Amitől olyan lesz az arca, mint a rohadt citrom, és ami kiszívja belőle az életnedvet. Mégis olyan keményen teszi oda magát, mintha a pokolba vezető vasúti síneket döngölné a földbe. Ránk zúdítja részeg szótárának egész tárházát. És mint az alkoholisták általában, a végén mindig Istennél köt ki.

E fátyolos és hal(l)hatatlan lélek Dosztojevszkij tanítványa lett. És Mahlert meg Stravinskyt hallgatott a sötétben, míg az orosz „feljegyzéseit” összekapcsolta az amerikai szlengkifejezéssel, a „vén kujonnal”. Így vegyítette a kelet-európai tradíciót, amely az önmagával és másokkal háborúban álló sötét pszichék megjelenítsével folalkozott abban a „cool” és felforgató stílusban, amelyet a ´60-as és ´70-es évek ellenkultúrája képviselt. A legelső „hippinek” tartotta magát, már a hippik előtt hip volt: „már akkor beat voltam, amikor a beatköltők még sehol sem voltak. Egyszemélyes tiltakozó felvonulás voltam. Úgy mutattam a föld alatt, mint egy vak vakond, amikor még más vakondok nem léteztek (...) mindenen rég túl voltam (…) Én voltam az underground, amikor még az nem is létezett.” Azóta a jobbára ismeretlen félhíresség nemzetközi hírnevű alak lett. Felismerhető brand. „Bár briliánsan jászotta a primitív antientellektüel szerepét, az emberiség szexuális komédiájának ábrázolásában gyakran megcsillogtatta figyelemre méltó világirodalmi tudását.” De talán jobb szerette volna, ha a nagy békébe és szeretetbe némi Realitätsprinzip, egy kis német keménység és tartás is vegyül. Elvégre germán gyártmány volt. Szeretettel egyébként sem lehetett csapdába ejteni. Maximum hízelgéssel.

Szeretett volna újságíró lenni – ahhoz nem kell ész. Már-már el is feledte volna, ki is volt, mikor – hogy a (f)elismerés fájdalmát enyhítse – újraolvasta e cikksorozatot, mondván: „Hmm, nagyon tud írni ez a rohadék.” Ez egyszer gyűjteménydarab lesz. Élő Bukowski-enciklopédia. Crucifix in a Death Hand.

Charles Bukowski: A hétköznapi őrület meséi, Troubadour Books Kft., Bp., 2024

Kaszás Dávid