A herceg-prímás

LOVÁSZ ATTILA

„Jól játszanak? Hát az az igazi! Attól, hogy tíz jó prímás tanul tőlem, semmivel sem leszek rosszabb zenész.” Valahogy így reagált egy jászberényi zenésztáborban Halmos Béla arra a kérdésre, vajon nem fél-e a konkurenciától, sőt, maga neveli. Egész életében tanított, mert egész életében tanult. Előbb zenét, majd gyűjtések anyagát, lejegyzését és végül stílust azoktól, akik még nem az írásbeliség, hanem a hagyományozódás útján lettek zenészek. Halmost, Sebőt, Érit, Sipost elragadtatta az erdélyi hagyományos hangszeres zene világa, elragadtatta olyannyira, hogy nem volt kérdés, másokkal is meg kellett szerettetni.

Az első Röpülj páva televíziós döntőjén még gitárral jelent meg. „Bartók meglátta a hagyományos paraszti zenében a felülmúlhatatlan, páratlan gazdagságot, közölni akarta, s a kor egyik divathangszerét, a zongorát tette alá. Nemzedékem divathangszere a gitár volt, hát azt vettük elő Sebő Ferivel” – vallotta a tavalyi televíziós Páva-gálán. Azon a gálán, ahol saját szemével láthatta, micsoda műfajt alkottak néhányan. Az első táncházat a Fővárosi Művelődési Házban tartották (Illésék koncertje után), s akkor talán nem is gondolták, hogy a táncház fogalommá válik. Hogy az urbanizálódó országban a városi fiatalok találják meg a falu még megmaradt hangszeres, énekes, táncos kultúráját. Műfaj alakult – a szemünk láttára.

„Nagyon nagy dolog mindent tudni, de még nagyobb műfajt alkotni”, mondta a Beatles-fiúkról Freddie Mercury, nem sejtve, hogy magáról is beszél. Nem sejtve, hogy megfogalmazta azt, ami Halmos Bélának, az élete végéig büszke építészfiúnak megadatott. Mint műszakis (micsoda világ lehetett akkor a BME falai közt!?) meglátta a rendszert, észrevette a szabályt. Csoda, hogy kutató lett? Csoda, hogy az építészmérnök zenei doktorátust szerzett? Műfajt alapító ember volt Halmos Béla, és egyáltalán nem túlzás leírni, hogy generációjának táncházi zenészeit, vele, a „hercegprímással” az élen, a reformkor nagyjaihoz lehet hasonlítani. Nem igaz, amit mondogatott, hogy a táncházhoz semmi nem kellett, csak behozni, mert úgy volt jó, ahogy volt. Nem. Ahhoz, hogy az kultúrává nőjön, olyan egyéniségek kellettek, mint Halmos Béla. Akik játszanak, tanítanak, kutatnak, szerettetnek és terjesztik. Előbb Pesten, aztán mindenhol a világban, Tokió, New York, Brüsszel sem kivétel, a nyolcvanas években a kalotaszegi legényes legalább akkora sláger volt, mint tíz éve az ír táncos Lordok.

Halmos, Sebő, Koltai és Sebestyén Márta, a műfaj nagyasszonya, voltak az elsők. Követőik akadtak. Egy olyan műfajban, amely ízig-vérig magyar, de nem kirekesztő (először tőlük hallottunk eleki román zenét?), ízig-vérig nemzeti, de nem giccses, deklaratív, hanem gyönyörű, szerethető és nemes. Egy olyan műfajban, amely az anyanyelvi nevelés szintjére emelte a Martin György által megfogalmazott „anyalábi” nevelést. Egy olyan műfajban, amely minden sallang nélkül mindenhol a világon egy igazi hungarikumot jelent. És főleg: élő műfajban, amely fejlődik, táncos-zenész nyelvet ad, nem csoda, hogy a Hungaroton első táncházi sorozatát – ő is játszik rajt – Élő népzene címmel látták el.

Dehogy halt meg Halmos Béla! Martin György, Kodály, Bartók, Koós Károly és az őt tanító nagy prímások társaságában borozgat csendesen, itt-ott előhúzza a hegedűt, és valami nagyon szépet játszik. Majd lenéz ide a Földre, s látja szerethető fiatalok ezreit, amint húzzák, játsszák, táncolják, énekelik, örömük telik benne, úgy, mint neki, és ha bánatosak, elővesznek egy szép nótát, búfelejtőnek, s egyeseknek néha-néha eszükbe jut, kik voltak az úttörők.

Béla bácsi! Megérte! Köszönjük, hogy itt voltál. Nyugodj békében!