A helyettes áldozat

Ige: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért... Ezért a nagyok között adott neki részt, ...hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (Ézsaiás könyve 53 5, 6, 12)

Sokféle jövendölés, prófécia hangzott már el a történelem során. Sok ezek közül a maga idejében nagy port kavart, aztán szépen lassan a feledés homályába merült. Sokat későbbi korok divatja emelt föl, de mint a legtöbb divatirányzat el is múlt. Jeremiás próféta, amikor álprófétákkal kerül összetűzésbe, azt mondja, hogy „a prófétai ige beteljesedésekor tudódik ki, hogy valóban az Úr küldte-e azt a prófétát.” (Jeremiás 28 9) Lehet, hogy kezdetben nem sok jelentőséget tulajdonítanak neki, lehet, hogy semmibe veszik, kinevetik vagy teljesen félreértik, ám mégis mikor beteljesedik az ige, kitűnik, hogy az Úr szólt.

Amikor Ézsaiás próféta az „Úr Szolgájáról” beszél, akkor egy ilyen próféciát látunk magunk előtt. Az összefoglaló cím szerint a félreismert szolga diadaláról szól. Arról, aki más volt, mint az elvárások, mégis az Isten akarata jutott célhoz általa. Miről is van itt szó valójában? Ézsaiás a fogságban levő népnek prófétál. Azoknak, akik éhesek a jó hírre, valami biztatót várnának, valamit, ami elégtételt jelenthetne számukra az elmúlt idő megaláztatásaiért és bajaiért. Klasszikus példája ez annak, mikor az emberi elvárások és az Isten terve más úton halad. Nem homlokegyenest más, nem ellentétes vele, csak az isteni előrelátás vezeti. Ez pedig, bizony, sokszor nem egyezik a mi akaratunkkal. Végül pedig, mikor az Isten célja válik világossá, elszégyelli magát az ember, s utólag megköszöni, hogy nem az ő akarata valósult meg. Mert Izrael saját részére kívánt csupán elégtételt, de Isten többet adott. Amikor csak a saját szabadságára gondolt, Isten a világ megváltásáról gondoskodott. Mi már úgy tekintünk erre a próféciára, mint beteljesedettre, és Jeremiással együtt mondjuk, hogy valóban az Úr lelke szólt Ézsaiás által. Hiszen Jézus Krisztusban szóról szóra beteljesedve látjuk a próféta igéit! Az isteni cél, a helyettes áldozat, a megváltás műve vált itt valóra. Nem csupán Izraelnek, hanem a többi népeknek is, nekünk kései tanítványoknak is. Nem volt ez teljesen idegen a zsidóknak, hiszen áldozati rendtartásukban megtaláljuk a helyettes áldozatot, de ez általában bárány volt vagy kecskebak. Ennek jó példája az, mikor Ábrahámtól Isten szeretett fiának a feláldozását kéri, s mikor már megtenné, akkor az Úr egy bárányt ad a fiú helyett. Amikor azonban az emberről, mint Ádám utódairól van szó, nem elég a bárány. Itt csupán az „Isten báránya”, az egyszülött fiú az elégséges áldozat. Amit az Úr nem kívánt meg Ábrahámtól, azt megtette ő maga, mikor Jézus Krisztust a keresztre adta. Itt értjük meg a prófécia igazságát, hogy „ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen”. Itt látszik meg a Krisztus sebeinek értelme, mert ez volt a mi „gyógyulásunk” ára. Mert tudta az Isten, hogy az ember nem tehet eleget önmagáért, nem tud megfelelni az ő szentségének, hajlandó a rosszra, és sokszor választja akaratlanul is a rosszat. Az Úr félreismert szolgája pedig sokak vétkét vállalta magára. Az isteni matematikában ő az egyenlet megoldásának képlete. Ő az, aki az ember bűnadósságának árát kifizette, mégpedig az isteni mérték szerint: vérrel. „Hiszen önként ment a halálba”. És még itt sincs vége a próféciának, mert ott van még a közbenjáró ígérete is az emberekért. Ahogy az Újszövetség fölismeri, hogy „egy a közbenjáró az Isten és az emberek közt, az igaz Krisztus Jézus.”

ĺme egy maradéktalanul beteljesedett prófécia! Az Isten részéről minden elvégeztetett! Fölismerjük vajon a félreismert Szolgában a világ Megváltóját, azt az Urat, aki azért jött közénk elhagyva az isteni dicsőséget és megalázva magát, hogy nekünk is békességet hozzon? Mert erről szól az evangélium.

A szerző református lelkész