A házasság „válsága”

Keyserling gróf, a darmstadti filozófus könyvbe gyűjtötte Európa több kiváló elméjének véleményét a házasságról, Shaw kijelentette, hogy érdemben nem nyilatkozik. Nős ember, ameddig felesége él, hallgatásra kényszerül. Nem értem Shaw-t. Ha olyan gyáva, amilyennek ez a nyilatkozata mutatja, hogyan mert megházasodni?

Merészség ugyanis kétségtelenül kell ehhez a vállalkozáshoz. Aki nem tud úszni, csak halált megvető vakmerőséggel vetheti magát a hullámok közé. Már pedig házasság dolgában mindenki, aki először próbálkozik vele, semmivel se különb annál, aki nem tud úszni. Ismeretlen elemben ismeretlennel együtt mozogni, ismeretlen hajón ismeretlen útitárssal ismeretlen cél felé imbolyogni – olyan kalandos dolog, amelyet gyakoriságának legközönségesebb hétköznapisága sem foszthat meg döbbenetes rendkívüliségétől.

A férfi esetleg évekig ismeri a nőt, a nő a férfit. De megismerni csak akkor ismerik meg egymást, ha az utolsó válaszfal is leomlik közöttük, ha a megismerésnek arra a felhám alatti fokára jutottak – az aszkéta azt mondaná, hogy süllyedtek –, amelyet a Biblia kiváltképpen „megismerés”-nek szentesít. Csakhogy mennél többször és mennél alaposabban megismeri egymást férfi és nő, annál inkább fenyegeti őket annak felismerése – és éppen ez bomlasztott már sok házasságot tarthatatlanná –, hogy amit megismerésnek gondoltak, voltaképpen felismerés volt.

Mások kárán a házasságban még nem okult senki sem: száz rossz házasság sem akadályozhatta meg a százegyediket. De a maga kára sincsen, mihelyt házasságban esik, pedagógiai hatással az emberre. Strindberg, aki elméletben bagno-nak tartotta a házasságot, két ízben is csak azért menekült belőle, hogy harmadszor is visszatérjen bele és nem őrajta múlt, hogy a harmadik szökés után nem jelentkezett ismét – önként, a legönkéntesebben! – bilincsre vágyó börtönlakónak. Nemcsak a törvényszéki folyosó adomáiban, a tárgyalóterem előszobáinak legendáiban élnek azok a rabok, akik rettegéssel várják büntetésük letelését, mert irtóznak a veszedelmekkel teljes és kiszámíthatatlan eshetőségekkel fenyegető szabadságtól. A házasságnak is vannak rabjai, akik nagyon jól ellehetnek a szabadságvesztés mellett is, és akik börtönüket viszonylagosan kényelmes államfogháznak, custodia honesta-nak nemcsak vallják, hanem érzik is.

Ismert magyar arisztokratáktól ered az a megjegyzés, hogy akkor keseredik rosszá a házasság, ha a férfi, amikor hozzáér feleségének, mondjuk, az arcához, már csak úgy érzi, mintha saját magának, mondjuk, az arcához érne, amely érzés pedig már a teljes nemi közönyösségnek a jele. Ameddig idegen testnek tapintod feleséged testét, addig kívánod meg, tehát addig jó a házasságod. Ennek a frivolan könynyelmű megjegyzésnek szerzője az övönaluliság területének kérdésévé akarná egyszerűsíteni és szűkíteni a házasságnak hallatlanul sokrétű problémáját. Pedig, mint a sváb parasztok mondják, a hegyeken túl is laknak emberek: az övön felül is vannak végzetes dolgok, amelyek előtt veszedelmes szemet hunyni. Hozzáérhet a férj a felesége arcához és teljességgel női arcnak, tehát az ő nemiségét működésre izgató idegen arcnak érezheti még, azért mégis már rossz lehet a házasság, mert ha a férj lelke hozzáér a felesége lelkéhez, idegenségre döbben rá. Az ismert, a Biblia szerint már „megismert” testet mégis mindig újabb megismerésre csábító idegennek érezni, viszont a lelket, az ismét meg ismét idegennek vélt lelket újra meg újra egy-testvér rokonnak fölfedezni: – aki ezt tudja, az, mint e sorok írója, a maga számára megoldotta a leg-legnagyobb kérdést.

u Jó házasságok azok, így mondották apáink, amelyekről nem érdemes beszélni. Manap, a ritkaságok és kuriózumok tiszteletének korában, éppen a jó házasságok azok, amelyekről leginkább érdemes beszélni.

Nyugat 1926/10.