A házasság „válsága”

1. Házastárs az a férfi és nő, ki egy födél alatt él, vagy azért, mert nagyon szereti egymást, vagy pedig azért, mert egykor nagyon szerette egymást s most egy életen át hódol feledhetetlen emlékének. Minden férj és feleség költő, ki a múlandó percet akarja megörökíteni.

2. Tagadom, hogy a házasság intézménye ma különösebb válságban volna.

Csak annyira van válságban, mint bármely más intézmény, melynek cselekvő és szenvedő szereplői, fönntartói gyarló emberek, kik természetesen nem mind rendelkeznek annyi nemességgel, elnézéssel és főképp értelemmel, mely az élet átéléséhez szükséges.

De akkor éppily jogon beszélhetnénk a törvénykezés válságáról is. Van igazság, de vannak rossz bírák is.

3. Azt sem hiszem, hogy a múltban jobbak vagy rosszabbak voltak a házasságok. Plautus éppúgy csúfolja, mint Flers és Caillavet, Aischylos éppúgy átkozza, mint Ibsen. A házasságok mindig olyanok voltak, mint maguk az emberek.

4. A házasság nem „elavult” intézmény. Elavult lehet egy „modern” vers, melyet tíz évvel ezelőtt írtak, egy százesztendős törvény, vagy egy ezeresztendős fölfedezés, de olyasmi, ami a föld teremtése óta mindig és mindenütt szükségszerűen megvolt, nem lehet elavult, mert benne gyökerezik az emberi természetben. Mióta a világ áll, támadják, de eddig nem találtak helyette jobbat. Derék csinálmány, mely ennyi kritikát kiállt. Ne feledjük, hogy Ádám az első férj s Éva az első feleség.

5. A szabad szerelem fából vaskarika. Csak rab szerelem van. Aki szeret, az már nem szabad, nem független a szerelmétől. Ha szeretek valakit, azt akarom, hogy a rabom legyen, kizárólagosan és örökké, s nekem is rabjának kell lennem, kizárólagosan és örökké. Az ölelkező karok nem hasonlítanak-e a rabbilincsekhez?

6. Vannak, akik a házasság erkölcsét korlátnak érzik.

Ezek hasonlítanak azokhoz, akik a szonett jambusait, strófa-szerkezetét nyűgnek tekintik, visszatérő, négyes rímeiben nem veszik észre a folyton megújhodó varázst, s csodálkoznak azon, hogy egyesek így írnak, holott a próza korlátlanságában is csaponghatnának. Hiányzik belőlük a művészet: az életművészet.

7. Elismerem, hogy nem ész-szerű, mert egészen élet-szerű. Olyan ésszerűtlen, mint maga az élet. Észokokkal bírálgatni tehát, azon a címen, mert nem simul X. Y. úr, vagy úrhölgy testéhez, a legnagyobb esztelenség.

Az Apa, Anya, Gyermek titkos háromságát foglalja magában, azt a misztériumot, mely az emberiség létezése óta legmélyebben hatott lelki fejlődésére, s megteremtője volt minden vallásnak és művészetnek. Külső formájában talán változhatik az idők során, de ezeket az ősi szálakat nem tépheti el senki.

Előrehalasztom hitvallásomat: a boldog élet egyetlen lehető formájának a házasságot tartom. Mert az ember tragikus egyedülvalóságát, amely időben és térben oly irgalmatlanul elszigeteli minden más teremtett lénytől, csak az egy nővel való közösség bírja megszüntetni. Szülő, gyermek, barát, érdek-társ: ezek mind csak részleges érintkezések; lehetnek nagyszerű hősies pillanatai, de tökéletes eggyé válás csak férfi és nő, egy férfi és egy nő között lehetséges. Ez volt az ősemberek életformája is, és ha ma sokan tiltakoznak ellene, ez csak azt bizonyítja, hogy a kultúra fejlődésével ez a forma is komplikáltabbá vált. Az ősemberek egyéniségét néhány primitív ösztön sík-lapja határolta, könnyű volt tehát összeilleszkedniök. De a modern ember egyéniségére ezer placettát csiholt a kultúra, ezerszögű idomokká váltak, amelyeknek pontos egymásba illesztéséhez talán egy élet kitartó igyekezete sem elég. Ezért tartom nevetséges tévedésnek, hogy a közkeletű regények és színdarabok az anyakönyvvezető elé juttatják hőseiket, és ott is hagyják őket, mintha ezzel már mindent elintéztek volna. A legtöbb boldogtalan házasság ebből a balga fölfogásból ered, mely a házasságot egy hivatalos aktussal már késznek hiszi. Holott az igazi házasság a házasélet mindennapos civódásai, föllángolásai, csalódásai, örömei és megpróbáltatásai közben formálódik ki. Hinni kell benne, mint végül is elérhető célban, de éppen ezért tudni kell áldozatokat is hozni érte. Ott, ahol az igazi egyesülések akadályai mutatkoznak, nemcsak a másiktól kell várni, hogy idomuljon, hanem a maga szögleteit is rezignációval kell lecsiszolni. Éppen ezért oktalanság a feminizmus, amely a homorúságok helyén domborúságokat akar növeszteni. Lehetséges, sőt valószínű, hogy az élet eltelik anélkül, hogy illúzióját el tudná érni, de az illúziók után való loholás az ember életének átlagos tartalma. Amíg egy férfi és egy nő tökéletesen egymásba olvad és egy közös lénnyé válik, ez oly bonyodalmas folyamat, annyi téves bizakodása, csalódása és újrakezdése lehet, hogy az irodalomnak ez sokkal több anyagot adhatna, mint azok a szerelmi kalandok, amelyek végső eredményükben csak pillanatok problémáit oldják meg. Ahogy férfi és nő egymástól kiverekszi egymásnak a házasságot: ennek a folyamatnak pszichológiai mélységei vannak, de hogy egy férfi „meghódít” egy nőt, vagy hogy egy nő „leigáz” egy férfit: ennek csak mechanikai bonyodalmai vannak.

Épp ezért hibás az irodalom, amely ezeknek a kalandoknak a riportere ahelyett, hogy azoknak a kimeríthetetlenül változatos küzdelmeknek a pszichológusa lenne. Mert nőnek és férfinak egymáshoz való viszonyában csak egy érdekes és érdemes van: hogyan tudják az igazi házasságot egymásban megteremteni. Lehet, hogy ez nagyon ritka eset, lehet, hogy aránytalanul több a boldogtalan kudarc, mint a siker, de ez csak becsesebbé teszi a kitűzött célt. Hiszen ha az, amit általában boldogságnak nevezünk, mindenkinek kezeügyébe esnék, bizonyosan kitalálnánk valami nagyon messzit, nagyon elérhetetlent és azt neveznők el boldogságnak.

Nyugat, 1926/10