A hátrányos helyzetű s a még hátrányos helyzetűbbek

A körzeti rendelőintézet gyermekosztályának váróterme nemigen alkalmas arra, hogy jókedvre derítsen akár gyereket, akár felnőttet. Inkább emlékeztetnek jól karbantartott siralomházra, mármint, ha efféle intézmény tájainkon még honos volna. Meg kell hagyni: tisztaság, az van, de a vedlett linóleumon ásatag, egykor bizonyára hófehér, mostanság már inkább piszkos vajszínű, sarkukon kopott bútorok álldogálnak igen szomorúan. Kopott az ajtó, kopott a kilincs, még a levegő is olyan kopottas ízű a bús kis helyiségben. Gyerekváróteremről lévén szó, valahogy elvárná az ember, hogy itt szép zöldellő szobanövények díszelegjenek légfrissítőként, hogy a falat színes mesefigurák díszítsék... Ennyire rosszul áll az egészségügy? Pár kiló festékre, ecsetre, a legolcsóbb dekorációra se futja?

Igen, egészségügyünk tényleg ramatyul áll. De e hely kedvetlen ütött-kopottságának más oka is lehet. Mondjuk az, hogy felújítani, pláne díszíteni itt egyszerűen nem érdemes. Bármily meglepő, a gyermekosztály páciensei között vannak olyanok is, akiknek jelenléte merőben fölöslegessé tesz minden ilyen irányú fáradozást. Üljünk csak le egy kicsit, és figyeljünk:

Népes, hátrányos helyzetű család érkezik lármásan. Köztük a családtagjaihoz hasonlóan büdös és mocskos kis páciens. Kezében acetonos zacskó, melyből derekasan húz egyet olykor-olykor, víg kedélyét fenntartandó.

– Kiugrok az ablakon! – üvölti, amitől hozzátartozói egyáltalán nem látszanak megijedni, s valóban, a szót nem követi tett.

– Úgyis tovább fogok fetizni! – üvölt tovább a kis kába, s szavai igazát derekas slukkal bizonyítja is rögvest. Aztán tántorogva a rendelőbe nyíló ajtó felé nyomul, ez okból a család egy emberként rácsimpaszkodik. A családfő, azaz a mama a félreértések elkerülése végett harsányan közli is a többi várakozóval (akik ijedten ülnek a helyükön):

– Hát ha ez bemegy, megöl mindenkit!

Valljuk be, ez azért eléggé fontos információ. Tartalmát tekintve nevezhetjük – létfontosságúnak is. A továbbiakban kiderül, hogy a gyermek – tehát a jól megtermett langaléta suhanc – kezelésre jár ide, függőségét gyógyítandó. A váróteremben egész kicsi gyerekek nézik végig az egész színielőadást, s azt is, hogy a nővérke szemmel láthatóan ijedten szólítja a soron következőt. Meg lehet érteni. De azt már nem, hogy nem történik semmi, a kábszeres randalírozik, míg sorra nem kerül, majd lármásan távozik családjával együtt, és ekkor végre mindenki megkönnyebbül.

Ő az egészből annyit szűr le, hogy bármit csinál, következménye nincsen. És mivel a napi kábulathoz pénzre van szüksége, a maga módján szerzi meg. Nem is olyan bonyolult, nem is olyan veszélyes. Egyszerűen elszedi osztálytársaitól, akik két-három évvel fiatalabbak nála, merthogy ő rendszeresen bukik, ezért is hátrányos helyzetű. Ha történetesen nincs pénzük fizikailag sokkal gyöngébb testalkatú iskolatársainak, szabályszerűen megzsarolja őket, vagy elveszi, ellopja órájukat, sapkájukat, nyakláncukat stb.

Szinte önként tolul ajkunkra a költői kérdés: ki itt a hátrányos helyzetű? Agresszív, nagyra nőtt, langaléta suhancok, akiket azért bajos már gyereknek nevezni, mert rendszeresen dohányoznak, alkoholt fogyasztanak és aktív szexuális életet élnek? Akik azt szokták meg, hogy pénzt legkönnyebb lopással vagy fizikai erőszakkal szerezni?

A hátrányos helyzetűeknek társadalmi segítségre van szükségük. Szociálisra, pszichológiaira, sokfélére. De ugye, most már értik, miért teljesen fölösleges felújítani a körzeti rendelőintézet gyermekvárótermét? Mely ezért hátrányos helyzetű szintén, s szüksége volna társadalmi segítségre.