„A halálban testvérekké váltak”

CSERMÁK ZOLTÁN

A kommunista történetírás az „imperialista érdekekért folyó háború” summás értékeléssel intézte el az egy évszázada történteket. Pedig az 1. világháború s az azt követő igazságtalan békeszerződések nagyban hozzájárultak az újabb kataklizmához. A most hatvan feletti korosztály felmenői még találkoztak háborús veteránokkal, akik olvasásra ajánlhatták a mai szemmel hihetetlennek tűnő regényeket: Somogyváry Gyula Ne sárgulj fűzfa!, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című művét vagy Kuncz Aladár Fekete kolostorát.

Már a számok is félelmetesek: az egykori Nagy-Magyarország területéről bevonultak közül 530 ezer ember nem tért soha többé vissza, másfél millióan sebesültek meg, s több mint 800 ezren estek fogságba.

„Ha felmegyek a doberdói nagy hegyre”

A közmédia munkatársaival Doberdó felé utazva gyűjtöm össze gondolataimat. A település melletti csatatér úgy maradt meg a népemlékezetben, mint a Don-kanyar vagy Mohács tragédiája. „Ha felmegyek a doberdói nagy hegyre” szól a bús-borongós nóta, a falusi tiszta szobák dísze volt a fényesre szidolozott gránáthüvely a belevésett emlékező szavakkal, s a pesti viccekben is felbukkan a „szintén Doberdó?” maliciózus kérdés.

„Doberdó magyar szempontból a hősiesség szinonimája – foglalja össze a front jelentőségét Balla Tibor hadtörténész. – Az első hat isonzói csatában javarészt magyar csapatok harcoltak és védekeztek. Noha végül fel kellett adniuk állásaikat, a hely a magyar katona kitartásának szimbólumává magasztosult.”

A Doberdói-fennsík hadi jelentőségét a tőle északra fekvő hídfőállás, Gorizia, a trieszt-goriziai főút, valamint a tenger közelsége adta. A hegyről – mint magunk is tapasztaltuk – remek kilátás nyílik a vidékre, így a terület a messzehordó ágyúk megjelenésével stratégiailag is megkerülhetetlenné vált. Amint a hadtörténész is kiemelte, a mintegy 60 négyzetkilométernyi területet javarészt magyar ezredek védték. Az 1915–16-os isonzói–doberdói hadműveletek során mintegy 200 ezer magyar honvéd esett el. A hely félelmetes hírét a karsztvidék sziklás felszíne is fokozta, védőállást kiépíteni, árkokat ásni embertelen munka volt. A növényzet az első hónapokban kipusztult, a napsütéstől vakító, felforrósodott kövek csak fokozták a védők szenvedését. A halottak eltemetése lehetetlen volt, így külön gondot jelentett az áldozatok elvitele a nagy melegben. Az ősz hónapok esőzései újabb megpróbáltatásokat hoztak.

A lovairól híres szlovén városkából, Lipicából indulunk az emlékútra. Az első megdöbbentő látvánnyal a Gorizia mellett fekvő Redipugliában találkozunk. Olaszország legnagyobb emlékhelyét 1938-ban építették, az impozáns sírkert 100 ezer olasz katona örök nyughelye. 40 ezernek a nevét is bevésték a teraszosan állított kövekbe, 60 ezer elesettnek nem ismerjük a kilétét. A bejáratnál oltár áll, gyakoriak a megemlékezések, ottlétünkkor is olasz tisztek készültek katonai parádéra. A sírkert melletti bozótosban bunkerek, futóalagutak romjai idézik a háborút.

„Vedd le a kalapodat és mondj egy rövid imát ”

A nem messze berendezett múzeumban olasz, osztrák, szlovén csoportok váltják egymást, javarészt az idősebbek kíváncsiak elődeikre. A kiállítóhely nagyon gazdag, a falakat képanyag borítja, a vitrinekben mindkét hadviselő fél fegyverei, csákói, egyenruhái láthatók. A rozsdaette konzerves dobozon még a gyártó neve is olvasható, a zsebórák, ollók, fésűk mellett egy zsebtükrön Ferenc József és Vilmos császár arcképe díszeleg. A stilizált egykori lőállás homokzsákjai között elhelyezett boros demizson sem hiányzik. A szabadtéri múzeumban az 1905- ben gyártott, 149/35-ös, a nehéz terepviszonyokhoz széles talppal öntött ágyúk állnak, amelyekkel több mint 16 kilométerről lehetett támadni állásainkat. E nehézfegyverek egészen a második világháborúig szolgáltak az olasz hadseregben. Számos emléktárgy magyar vonatkozású, viszont ritka a magyar kiírás. Nem messze a központi emlékműtől található az osztrák–magyar temető. 14 ezer honvéd nyugszik itt. „Egyek életben és halálban” – hirdeti a kapu német felirata. A sírfeliratokat minden bizonnyal a bécsi levéltár anyagaira alapozták, a magyar neveket rendre hibásan vésték kőbe. Az eligazító táblák között lengyel szöveget olvashatunk, magyart itt sem.

Ezt követően már a fennsíkon szállunk ki az autóbuszból. San Martino del Carso településen áll az egyik legmegrázóbb magyar emlék: a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred gúlaoszlopa. Az alakulat 1915 nyarán érkezett Doberdóra. Legutoljára a 6. isonzói csatában, 1916. augusztus 6-án foglalták el állásaikat, Kratochwill Károly ezredes, a Hadtörténeti Múzeum későbbi igazgatójának vezetésével néztek szembe a túlerőben lévő ellenséggel. Kratochwill 1915. június 6-án írt napi jelentésével a kobaridi múzeumban találkozhatunk, a többszörös túlerőt, a nehéz terepviszonyokat és a víz hiányát jegyzi fel. A rábízott 3000 katona négy napon keresztül harcolt hősiesen, a megmaradt 200 honvéd augusztus 10-én vonult vissza. Az életben maradottak halmokat emeltek emlékeztetőül, ezekből már csak egy áll. „Állj meg egy pillanatra, vedd le a kalapodat és mondj egy rövid imát azokért, akik mindhalálig híven harcoltak” – idézi a felirat az egykori parancsnokot. Az ezred tragédiája, hogy keserűen emlékezhettek vissza véráldozatukra, hiszen már egy harmadik, ellenséges országba térhettek csak haza. A kommunizmus is lezárta a határokat, így évtizedek múltán jelentek csak meg az első zarándokok. A romot a helyi Alpini Egyesület építette újjá. A kegyhelyet koszorúk, nemzetiszínű szalagok díszítik.

A Szent Mihály-hegy csúcsa szintén emlékhely. Egykor vagy tíz méterrel magasabb volt, az ágyúk borotválták le a tetejét. Az olasz idegenvezető iskolai osztálynak magyaráz, a gyerekek közben telefonálnak, beszélgetnek, szendvicseiket majszolják, nekik ez már csak távoli múlt, unalmas történelem.

A kőhalom közepén tábla áll: „E magaslaton olaszok és magyarok hősiesen küzdöttek egymással, s a halálban testvérekké váltak.” Alatta egykori bunkerek húzódnak, mindenütt csepeg, áll a víz; a karsztvidéken a védettebb helyek is embert próbálóak voltak. Rendszerváltás kellett ahhoz, hogy a „Nagy-hegy” is elnyerje méltó helyét a magyar köztudatban. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere 1991. november 2-án helyezte el az emlékezés tábláját. A felirat Keresztury Dezső Sírverséből idéz: „Áldozatunk (…) jóra parancs.”

A hegy Szlovénia felé eső oldalán

A hegy Szlovénia felé eső oldalán, Doberdo del Lago falu szomszédságában található Visintini. Egykor itt temették el a hegyen elesetteket, volt, akit koporsóba, volt kinek csak egy vászon szemfedő jutott. Az elhunytakat később kihantolták, s legtöbbjük a már említett osztrák–magyar katonai temetőben talált örök nyugalomra. Emléküket ma kápolna őrzi, a helyszínt egykor IV. Károly osztrák császár és magyar király választotta ki. Az uralkodó 1918-ban látogatott el Doberdóba, és személyesen kérte meg az egyik gazdát, hogy a magyarok a telek végében kápolnát építhessenek. A felépült imaházat a háború végén már nem szentelhették fel, a helybéliek csűrként használták. A Széchenyi Tudományos Társaságnak köszönhető, hogy 2009. május 19-én – Sólyom László köztársasági elnök jelenlétében – felszentelték.

Egy másik zarándokhelynél, a jávorcai Szentlélek-kápolnánál fejezzük be utunkat. Kisbuszunk mély szakadékok mellett halad, míg eléri az osztrák–magyar hadsereg egykori hadtáptáborát. A védett völgyben egykor raktárak, istállók álltak, ma már csak egy impozáns templom emlékeztet a múltra. A hegyre épített istenházát a katonák saját zsoldjukból fizették, formai megálmodója a bécsi Burgtheater későbbi díszlettervezője, Remigius Geyling volt. A szecessziós stílusú épületben a környező frontvonalakon elesett hősök nevét fatáblákra vésték, az áldoztató rácsot magyar nemzetiszínű szalagok és koszorúk díszítik. Az „új művészet” angyala vitrinekre tekint le, amelyekben a környéken talált hadi felszerelést állították ki.

Apropó, relikviák! A háborús emlékek gyűjtése sokaknak szenvedélyévé, másoknak bevételi forrássá vált. A környéket jól ismerő Kurencic Mirko az előbbiekhez tartozik. Régóta járja a hegyeket, és éles szemének köszönhetően már egy kis házi múzeumot is berendezett. Két évtizede egy fontos felfedezés fűződik a nevéhez. Egy hegyi mélyedésben épített kőhalomra lett figyelmes. Szabaddá tette a barlangot, s különleges, magyar feliratú oltár tárult a szeme elé. Magyar katonák készíthették – vélhetően egy ügyes kezű kőfaragó irányításával –, akik a gyűlölet poklában is az égre tekintettek. Azóta sokan zarándokolnak el a templomhoz s a grottához, hogy imát mondjanak az egykori hősökért. Mi sem tettük másként.