A győztes dzsesszlemez

Nehéz szenvtelennek lenni, ha az ember személyesen ismeri a zenekarvezetőt, Tóth Viktor altszaxofonost, aki hosszú vonatutakra Weöres Sándor-összest cipel magával a hátizsákjában. Tóth Viktor az emberi faj azon ritka egyedei közé tartozik, akik lakóhelyüktől függetlenül képesek kilépni a folyamatosan pörgő, zakatoló világból, és saját mikrovilágukban tudnak létezni háborítatlanul, buddhista nyugalomban, nagyvárosi remeteként.

Ez egy koncertlemez, Tóth Viktor 40. születésnapi ajándéka a Fonó Kiadótól. 2017 áprilisában rögzítették a budai Fonóban, amikor a trió egy világhírű brit zongoristával, Gareth Williamsszel egészült ki. Nyilván minden résztvevőnek izgalmas egy ilyen este, annak ellenére, hogy az így kvartetté bővült formáció Európa-szerte több koncertet adott az elmúlt évben.

Ide kívánkozik, hogy manapság a dzsesszműfaj is egyre kiszámíthatóbb, patikamérlegen születnek a szerzemények, amelyeket a zenészek a színpadon igyekeznek minél pontosabban visszaadni. Semmi baj ezzel, elvégre a dzsessz is szórakoztatni akar, ha magasabb szinten is, mint a popzene, és emiatt egyre ritkábbak a bevállalós, gondolkodtató, a hallgatóságot partnerként kezelő, földtől elemelkedett, merész projektek, mint ez itt. Gareth Williams eddigi munkásságát vizsgálva ugyanis egyáltalán nem volt evidens, hogy összepasszol az Orbán György – Hodek Dávid ritmusszekcióval, illetve Tóth Viktor szaxofonjátékával. Itt az történt, amire a vájt fülű közönség rendkívüli módon kíváncsi: az összes zenész kilépett komfortzónájából, hogy együtt alkossanak valami újat és izgalmasat.

Az embernek első hallgatásra olyan érzése támad, hogy intim vallomásokat, kitárulkozásokat hall, hogy a zene itt csupán eszköz a szavakkal megfogalmazhatatlan mondanivaló közvetítésére. A számok címei persze nyújthatnak némi kapaszkodót azoknak, akik mindenképp kötni szeretnék valami konkrét képhez, érzéshez az egyes szerzeményeket, de én személy szerint a lemez felétől már nem is olvastam el a következő címet, mert nem akartam befolyásolni az érzékelést.
 

Egy csomó koncertből lett remek album, az ilyen felvételek egyszerre nyújtanak vigaszt azoknak, akik nem lehettek ott a helyszínen, és csemegét azoknak, akik úgy hallgatnak zenét, hogy közben analizálják is a hallottakat. Tóth Viktor komponistaként változatlanul nagy hangsúlyt fektet a húzós vezérdallamra, amelyet aztán az improvizatív részekben alaposan szétcincál, a többieket is erre ösztökélve. Williams szépen díszíti, vagy épp kifordítja ezeket a dallamokat, csupán néhány alaphangba kapaszkodva. Amíg a zongora szól, a szaxofon általában belefest valamit a készülő képbe, grúvosan, vagány módon játszva a hangokkal, a bebop stílus kereteit feszegetve, de közben mindig a lényeget megragadva. Nagyjából érezni, mi az, amit gyakoroltak, illetve játszottak már koncerten, és mi született ott helyben, a Fonóban. De azért nem mindig evidens a dolog, és ez felettébb izgalmas.

Egyértelműen a szaxofon a vezérhangszer. Tóth Viktor az apró nüanszok mestere, közben finoman, de határozottan összefogja, irányítja a zenekart. Ha egy összeszokott kis csapatba belép még egy zenész, új színeket hozhat a már ismert kompozíciókba is. Williams jelenléte nem tolakodó, inkább amolyan belesimulós, de amikor megvillantja tudását, az mindig inspiratív. A nyolcvanas évek óta a szaxofon- vagy trombitaközpontú triók gyakran adnak helyet időről időre egy negyedik hangszernek. Tóth Viktor egyébként is szívesen kísérletezik, gyakran vendégszerepel különböző felállású zenekarokban, nemrég például Bird Food Market néven alapított dzsessz-hiphop kollektívát. De saját tercettjében is nagyon jó érzi magát, melynek Orbán György bőgős tizenkét éve tagja, Hodek Dávid dobos pedig immár nyolcadik éve.

A zenekarvezetőtől tudom, hogy csak olyan társakat enged be saját energiaterébe, akik a magas szakmai színvonalon túl tényleg tiszta szívvel fordulnak a zene felé. Az egykori csodagyerek Hodek Dávid nagyon hamar bekerült a bizalom körébe, első közös koncertjeiken alig látszott ki a dobszerkó mögül. Az évek alatt „cirkuszi mutatványból” érett, felnőtt művésszé fejlődött, játéka fantáziadús, színes és izgalmas, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a But Inside végig lendületes, minden szám hoz valami izgalmas fordulatot, mint egy letehetetlen regényben.

Ez a koncertanyag egyszerre hagyománytisztelő és újító, egyszerre mainstream és avantgárd, történetmesélő és lírikus. Valamennyi dzsesszrajongónak örömet okozhat, zenészek számára pedig felér egy szakmai továbbképzéssel.