A gyertyalángon innen

Alábbi írásomat – figyelő szeretettel – mindazoknak ajánlom, akiket ünnepnapjaikon már megérintett az emberi sors árnyéka. Szóljon ez az éhezőkhöz, a fázókhoz, a tehetetlenkedőkhöz, a betegekhez, a megfáradtakhoz, az elhasználódottakhoz, mindazokhoz, kiket már meghintáztatott az élet.

Egy remegő kéz: az ujjak közt égő gyufaszál: az erő közelít most. Fokról fokra közelít a remegő kéz fogságában. Gyufaszál. Egyetlen, törékeny pálcika. Mint maga az emberi élet is. Élet. A gyufaszál kicsi kis élete sem meddőbb és alávalóbb, nem méltánytalanabb az emberénél. Az ereje által majd felviláglik a mindenkori, egy szál gyertya kanóca. Fény, forrás, élet, hő. A kéz. A kezed. Az örök egy kéz, amelynek fészkében a szeretet madara megbújik. Amelyből az igenlés sosem veszhet ki, még ha lelki apály mutatkozik is időnként. Alászállás. Az az egyetlen kéz. A mindenki keze. Most az égő gyufaszállal közelít: a parányi életkét viszi közelebb, hogy tőle jóval nagyobb fényt gyújtson. A kéz most eléri a gyertyaszálat. S a kanóc kékessárga lángjában, a bekövetkezett csöndben, ebben a sarkalatos pillanatban szembesülhetsz azzal, aki vagy.

Ebben az egyszeri fényben, a kiteljesedő percben föllelheted önmagadat, ember. Látod?! Ez is a te világod. Ez pedig itt te, magad vagy! Itt állsz az egyetlen gyertyaszál előtt, a kékessárga színű lángfalon még innen, és ha elengeded magad, betakar a többszólamú maradandóság. Az arcodon talán most ott az ünnep patinája. ĺgy állhattál itt – csaknem érthetetlenül és a sorstól érintetlenül – egykor gyermekként is. Aztán új idők, új tájékok jöttek, új színterek. Zöldek, kékek, vörösek, s időnként hófehérek is. És volt, hogy néma voltál. Ki sem látszottál a lét labirintusából. És volt, hogy éheztél, fáztál, jó szó után, mint konc után kaptál volna. A láng. Látod? Most még innen vagy e lángfalon. És jó itt lenned. Ebben a tűfoknyi zártságban, s megilletődésben. Itt vagy. A lángfalon innen. Az élményeiddel: a tapasztalatokból áradó – látszati – ellentmondásokkal. A lángfalon innen: küzdő és megújhodó önmagaddal, ember. Az érzéseiddel, értelmeiddel, lelki vívódásaiddal: a lángfalon innen. S a fény most veled van. Ez a kicsi kis, kékessárga kanócláng. Jó itt lenned. És embernek érezni magadat. Mert az vagy. Ember. Emberi tulajdonságú örömökkel. Téveszmékkel. Emberhez méltó csalódásokkal és vágyakkal. S a szemed most még nem szabadulhat e mozdulatlanságtól. Ám, most nem a szem, nem a tudat, nem az érzelem számít: hanem az összesség, aki vagy, akivé – fokozatosan – váltál.

Ember vagy. Világok világa, maradandóság. Itt állsz. És a kimerevített gyertyalángon túlra figyelsz, miközben eláraszt az ünnep. Az ünnep egyszerisége, visszahozhatatlansága. Csönd. Méltóságos hangulat. Ünnep, amelyhez illővé kell lenned. Lelki tisztának! Könnyebbülőnek. Hogyha aztán elmúlnak ezek a percek, méltó lehess a köznapokhoz is.

Állni a gyertyaláng innenső oldalán. Ott, a túloldalon távozott szeretteid. A túloldalon örök hó, örök jég: megemelő, merev nyugalom, békesség. Ott a túloldalon...

De te még itt vagy ebben a másfajta, ugyancsak hangsúlyos csendben. Itt a gyertyalángfal innenső oldalán. Nyújtanám feléd a kezem. Aki vagy! Nyújtanám feléd, hiszen szeretlek. Tudod, hogy szeretlek. Érted küszködtem tegnap is, előtte is. Feléd fordultam, reád tekintettem biztatóan és bizakodva, mert szeretlek. Vágyakozva gondoltam rád, és cselekvéseimet ugyancsak ez a vágy ösztönözte, hát csak semmi tagadás! Valamit mondanék neked, aki vagy. A tartogatott igazat kellene elmondanom. A nyomorú vágyaim által kiteljesedett igazságot. A személyemhez fűződő, de tégedet is érintő igazságot. Hallgass meg, kérlek! Ezzel kellene kezdeni. Legalább most, ebben a kimerevített pillanatban hallgass meg, hiszen te is, én is: e gyertyalángon innen vagyunk még. Ebben a beállt csöndben az igazságot akarom elmondani. A közelítéseimről, a hiteimről, a hozzád fűződő reményeimről akarok vallani, hát hallgass meg! Az áhítatomat kellene elmondanom, azt, hogy minden lélegzetemben, minden álmomban, minden mozdulatomban jelen vagy. Minden hitemben. Minden célomban. Minden elgondolásomban. Az ünnep e pillanatában. A civódásaim, a vágyódásaim, a küzdelmeim éretlen gyümölcsökként aláhullanak, talán... De a gyertyalángfalon innen: meg kell vallanom: szeretlek. Mert te: én vagyok. Ismerlek, mint ahogyan önmagamat is ismerem, kissé bizonytalankodva, vázlatosan. Ember, én vagyok te!

Ebben a súlyos és moccanatlan csendben, a láng innenső oldalán, látszati meghittség, törékeny nyugalom, sokarcú távlatok. Én veled vagyok. Emelj hát magadhoz, fogadj el annak, aki vagyok, mert én rég elfogadtalak már, ember!