A gyermek egyszer úgyis felnőtti magasságokba ér

Szabó Lőrincről még a gimnáziumban sem sokat tanultunk, nem szólva az alapiskoláról. Egyetlen versét nyúzták örökkön örökké a szavalóversenyeken – akkor még így nevezték a ma már versmondó versenyre átkeresztelt rendezvényt –, ezzel el is volt intézve, semmi Homlokodtól fölfelé, semmi Huszonhatodik év, arról sem tettek említést, hány költeményt fordított magyarra. Mintha csak és kizárólag a Lóci óriás lesz létezett volna, de az is inkább mesebeli lénnyé alakult, ám lehetett pirosló arccal mondani, mint egy hőskölteményt, amelyet optimista végkicsengéssel ruházott föl a költő. A gyermek egyszer felnőtti magasságokba ér, addig hiába hajolunk le hozzá, úgysem értjük meg egymást. Különböző újfajta, az életünkkel kapcsolatos elméletek köröznek, olykor-olykor eszembe jut, gyerekkoromban nyilván azért kellett figyelnem a Lóci-versre, mert a sors fölemelte mutatóujját, lesz még ennek böjtje, ha most nem vésed az eszedbe az intelmeket, fájón tapasztalhatod saját bőrödön!

Sőt akkor még azt sem furcsállottam, hogy ezt a költeményt a gyerekvers kategóriába sorolták. Az sem foglalkoztatott különösebben, hogy a nevelői célzatot emelték ki, meg a jövőnket lebegtették vele, általa az orrunk előtt – nehogy azon túl (mármint az orrunk hegyén túl, ahol még nem túr a kurta farkú kismalac, de ahol ki van téve a zsákutca táblája, csak mi még nem látunk odáig, legföljebb otthon emeltek néha föl, a magasba) lássunk, ne adj Isten, merészkedjünk. Olyan volt ez a rosszul besorolt vers, mint a Balog Andris nyakkendője (tartalmas egy költemény volt, mármint volt tartalma, folyt a háború, lebombázták Balog Andrisék lakását, a család menekült, de Andris, a példás pionír a lakásban felejtette a nyakkendőjét, visszament érte, ott lelte halálát, viszont a nyakkendőt a pajtások fölkötötték a zászlórúdra, és Balog Andris úgy nézett rájuk, mintha élne, mintha élne, a szavaló szeme könnybe lábadt, a zsűri is a szemét törölgette, hát persze, hogy ezzel lehetett nyerni). Pedig ez a vers nem olyan. A napokban mégis ezzel a nevelő célzattal jutott eszembe.

A reggel, főleg, ha elalszunk, keserű, kapkodós. Csak a gyerek ér rá. Komótosan mosakszik, még komótosabban öltözködik, azért egy percet, csak egyetlen icipici percet játszik, készülődése nem a karikacsapásra emlékeztet, igaz, ő már nem ismeri a pálcával karikát kergetni játékot, autók, várak, video- és számítógépes játékok – ez az ő nemzedékének világa, szerencse, hogy legalább a társasjátékokat szereti. Szóval, ilyenkor még a kávé is sokkal keserűbb, mint amikor komótosan, kényelmesen hörpölgetem a fotelben. A vége nagy vita lőn, mozogj, ne aludj, sietünk, elkésünk, mi lesz veled jövőre, ha iskolába mész, meg ehhez hasonló utálatos megjegyzések.

Hogyan lehet így beszélni egy gyerekkel – néz rám szemrehányóan, amire magamba szállok, elsüllyedek, aztán veszünk egy helyi Túró Rudit a szomszéd boltban, és megint szent a béke. Délután viszont megint rajtam a sor, nagymamázom, félúton találkozunk, mama munkába, mi hazafelé. Messziről meglát, vigyorog, rohan, kitárt karokkal, ahogy illik. Nagy-nagy ölelés, a világ legfinomabb puszija. Bocsánat, ne haragudj, hogy reggel mérges voltam, de tudod, siettünk, az ember olyankor ideges – szabadkozom. Ugyan, legyint, az nem volt semmi, rég elfelejtettem.

Talán mégsem volt olyan keserű a reggeli kávé. S még az is lehet, hogy a gyerek óriás lesz. Csak úgy, magától, s már megindult a növésben.