A fokhagymaszagú utópiáról és a hóhérok apoteózisáról

Alig tettem le Alekszijevics könyvét, máris indultam a színházba. A Don Quijotét mutatták be, úgy, ahogy Parti Nagy Lajos újraálmodta, Mucsi Zoltán és Scherer Péter főszereplésével, egy elmegyógyintézet díszletei között. Erős volt még bennem a regény hatása, így nem váratott magára sokáig a felismerés: erre a darabra és magára a Don Quijote-jelenségre kiválóan ráhúzható a „homo sovieticus” tragikomédiája. Az elképzelt óriások ellen vívott szélmalomharc, a pénz megvetése, a töretlen hit a magasztos eszmékben (melyek egyébként már régen közröhej tárgyai) és persze a soha el nem érhető, mégis örökké hajszolt, tökéletesnek gondolt hölgy iránt táplált eszményi szerelem – akiről a végén kiderül, hogy valójában céda, túlsúlyos, ráadásul tömény illatfelhők terjengnek körülötte, melyek leginkább a fokhagyma és az emberi verejték sajátos kombinációjára emlékeztetnek – mind-mind a rothadásnak indult, kiselejtezett utópia ködlovagjait, az Elhordott múltjaink főhőseit, vagy inkább antihőseit juttatta eszembe.

„A szocializmusnak vége, de mi itt maradtunk”

„Egy orosznak szüksége van arra, hogy valamiben higgyen... Valami tiszta, emelkedett dologban. Az agykérgünkbe van égve a birodalom és a kommunizmus. Hozzánk közelebb állnak a hősies ügyek” – foglalja össze Alekszijevics könyvében az orosz néplélek vélt lényegét egy kocsmafilozófus, a sörösbódé mellett álldogálva. A kérdés csupán az, hogy a kommunizmus bukása után mi lehetne az a „tiszta, emelkedett” dolog, az a „hősies ügy”, amiben még hinni lehet. És persze az is, hogy ha ez a kommunizmusnak nevezett valami valóban annyira tiszta, emelkedett és hősies volt, vajon miért bukott meg. A válasz sokféle: a „zsidó-szabadkőműves” összeesküvéstől kezdve a korcs nemzedék árulásáig, amely „a hatalmas országot” elcserélte „farmerra, Marlboróra és rágógumira”. Akadnak persze olyanok is, akik hajlandók szembenézni saját múltjukkal, elismerni cinkosságukat – ahogy a tárgyalt könyv szerzője is – és megbánást tanúsítani. Bárhogy vélekedjenek is azonban a kommunizmusról és annak bukásáról, az Alekszijevics által megszólított „posztszocialista” embereket meggyőződésüktől függetlenül összeköti valami, mégpedig a csalódottság, a kiábrándulás élménye. Az űr, amely az imádott vagy éppen gyűlölt eszme bukása után következett. Nem csoda, hogy Alekszijevics történetei kevés kivétellel öngyilkosokról vagy öngyilkosjelöltekről szólnak. Azokról, akiken túlhaladt az idő, és ezzel a létélménnyel már nem tudtak mit kezdeni. „A szocializmusnak vége, de mi itt maradtunk” – foglalta össze találóan a lényeget egy parasztasszony.

Az általános csalódottság elsősorban abból fakadt, hogy a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A jelcini Oroszország vadkapitalizmusa, az oligarchák és a maffiavezérek kezében összpontosuló hatalom, a leszakadó köztársaságokban bekövetkezett polgárháborúk és népirtások a sztálini terror éveit idéző, keserves állapotokat szültek. Sokaknak komoly traumát okozott a múlttal való szembenézés, az „eszme narkózisából” való kijózanodás is, annak tudatosítása, hogy évtizedekig csupán egy totalitárius diktatúra fogaskerekeiként funkcionáltak, amelyről a levéltárak megnyitása, az „eltitkolt történelem” feltárása után kiderült, hogy már a kezdetektől gyilkos és emberellenes természetű volt. „Az emberek olvasták az újságokat, a folyóiratokat, és hallgattak. Mélységesen elborzadtak! Hogyan éljünk ezzel együtt? Sokan úgy fogadták az igazságot, mintha az ellenségük volna. Így voltak a szabadsággal is” – írja a mű előszavában, az Egy cinkos feljegyzéseiben a szerző.

A könyv egyik legkomorabb tanulsága, hogy még csak nem is a múlttal való szembenézés elutasítása vagy az igazság feltárásához való ellenséges viszonyulás a mai Oroszország (és az egész posztszocialista blokk) legnagyobb tragédiája. Ennél is riasztóbb az a tapasztalat, hogy a fiatalabb generációkat már egyáltalán nem érdekli az igazság, pontosabban szólva a teljes igazság. Szolzsenyicint végigröhögik, a lágerek borzalmairól azt hiszik, ilyesmi csak a thrillerekben meg a horrorfilmekben van, ugyanakkor Lenin és Che Guevara arcképével díszített pólókban járnak, Sztálinra pedig hősként tekintenek. „A társadalomban most újra igény van a Szovjetunióra. A Sztálin-kultuszra. A 19 és 30 év közötti fiatalok fele úgy véli, hogy Sztálin »hatalmas államférfi « volt. Abban az országban, ahol Sztálin legalább annyi embert gyilkolt meg, mint Hitler, egy új Sztálin-kultusz?! /…/ Új életre keltek a régimódi eszmék: a nagyhatalom, a »vasmarok«, a »sajátos orosz út« eszméje… /…/ Az elnöknek olyan hatalma van, mint a pártfőtitkárnak volt. Teljhatalom. Marxizmus helyett itt a pravoszlávia…”

A kiüresedésre az öngyilkosság az egyik válasz. A másik a radikalizálódás. Don Quijote még mindig közröhej tárgya, de az általa képviselt „hősi eszmék” reneszánszukat élik, egyre több elmét fertőznek meg újra. A hősiesség, a dicsőség mögött húzódó hullahegyek pedig lassan a feledés ködébe vesznek.

„...a »belső« szocializmus morzsáit gyűjtögetem”

„Az a helyzet, hogy minden eszme és minden szó mintha másodkézből került volna hozzánk, minden olyan tegnapi, viseltes. Senki sem tudja, hogyan kéne lenniük a dolgoknak, hogy mi jöhet most jól, ezért mindenki igyekszik azt hasznosítani, amit az elődeink már valaha tudtak, amit valaki, valahol már megtapasztalt. Ez sajnos még amolyan second hand idő, elhordott múlt” – magyarázza a könyv címét Szvetlana Alekszijevics egy interjúban. Ezt a bizonyos „elhordott” múltat, a szovjet birodalom bukását megelőző utolsó évtizedeket igyekszik a szerző megragadni az ún. vörös ciklus darabjaiban, melynek az ötödik, befejező része jelent most meg először magyarul Elhordott múltjaink (Vremia second hand) címmel az Európa Kiadó gondozásában. (Ezen kívül még az első és a harmadik kötetet fordították le, A háború nem asszonyi dolog és Fiúk cinkkoporsóban címmel.)

A befejező kötet valódi szintézis, mintegy újrahasznosítva köszönnek vissza benne az előző részek fő motívumai: a nagy honvédő háborút a mai napig körbelengő álságos heroizmus, az afganisztáni beavatkozás felemás megítélése, az orosz militarizmus és birodalmi eszme, a nagyhatalmi ambíciók, a messianizmus és mártírkultusz, a „homo sovieticus” lélekrajza. Mindezek azonban már a közelmúlt történései és a legégetőbb aktuálpolitikai kérdések látószögéből jelennek meg. A peresztrojka, a Szovjetunió felbomlása, a kilencvenes évek „maffiatársadalma” mellett így olyan aktuális közéleti témák is helyet kaptak a regényben, mint a terrorizmus, a tömeges bevándorlás és a menekültek megítélése, az orosz társadalmon (is) egyre inkább elhatalmasodó xenofóbia, rasszizmus és antiszemitizmus, vagy éppen a Putyin és Lukasenka nevével fémjelzett orosz és fehérorosz autoriter rezsim, folyamatosan visszautalva ezek történelmi mintáira, gyökereire is.

A közvéleményt leginkább lázba hozó témákon túl a mű előadásmódja teszi igazán érdekessé és értékessé a friss Nobel-díjas írónő könyvét. Nem száraz fejtegetésekről, valamiféle magasröptű, filozofikus eszmefuttásokról van itt szó, hanem emberi történetek, személyes vallomások, visszaemlékezések láncolatáról. „Amikor írok, szemezgetek, a »belső« szocializmus morzsáit gyűjtögetem – vallja a szerző. – Azt, ahogy a szocializmus az emberi lélekben élt. Engem mindig ez a kicsiny tér fogott meg – ami az ember. Egy ember. Valójában ott zajlik minden.” Több tucatnyi személyes tragédiából épül fel tehát a „nagy történet”, a 20. század második felének és az ezredforduló Oroszországának egyetemes tragédiája. Ezeket a mozaikokat végül magának az olvasónak kell egymáshoz illesztenie, majd továbbgondolnia. Nem kapunk ugyanis kész igazságokat, csak „igazságmorzsákat”, melyekből aztán mi is kedvünkre szemezgethetünk és alakíthatjuk ki saját nézőpontunkat. A könyvben minden oldal szóhoz jut, „mindenki világgá kiálthatja az igazságát”: kommunisták és demokraták, zsidók és antiszemiták, áldozatok és hóhérok, volt KGB-sek, pártmunkások, lágerőrök, foglyok, meghurcolt, megnyomorított értelmiségiek, egyetemisták, munkások, parasztok és menekültek a volt Szovjetunió minden szegletéből. Történeteik, vallomásaik, meglátásaik egymás mellé montírozása biztosítja a mű polifonikus jellegét. Ez leginkább akkor szembeötlő, amikor egy több résztvevős beszélgetés véleménykavalkádjába vagy éppen egy utcai tüntetésbe csöppenünk, ahol az ellentábor is elég közel van ahhoz, hogy hallassa a hangját. Maga a szerző csupán egy-egy rövid megjegyzés erejéig bukkan fel; helyette a „tömegből kiváló egyéni hangok” kapnak szót, hogy tanúskodjanak a korról, ugyanazokat az eseményeket gyakran egészen más nézőpontból mesélve el. A vallomásokat kordokumentumok, újságcikkek, rendőrségi jegyzőkönyvek, levéltári anyagok egészítik ki, hűen a dokumentumregény műfaji sajátosságaihoz.

Az „oral history”, a dokumentumriport és a széppróza szintézisével Alekszijevics valóban műfajt teremtett, ahogyan M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója korábban rámutatott. A szépírói módszerekkel feldolgozott interjúk műfajilag is sokszínű, valódi elbeszélésekké formálódnak a szerző kezei között – akad közöttük lágernapló, szürreális szerelmi történet, politikai krimi. Ami közös bennük, az a háttérben húzódó „vörös miliő”, a történelem, amely minden szereplő sorsára rányomta a bélyegét, valamint a „szocialista lét” kollektív élménye.