A fakocka, a mese és a dal megmaradt

Apai nagyapám Gútáról származik. Az ő gyerekkorában a dédapám faragott játékkockákat, és nem babzsákból volt labdájuk, hanem kukoricát tett dédnagyanyám egy szakadt, már használhatatlan erősebb anyagú ruhaféléből varrt zacskóba, amivel aztán játszhattak a gyerekek. Fűzfa sípot is faragott dédapám nagyapámnak. Az apai nagyanyám gyerekkoráról semmit nem tudok, bár ő is Gútáról származik. Az apai nagyapámmal nem találkoztam, mert meghalt, mielőtt én megszülettem volna. Róla azt szokta mesélni édesapám, hogy amikor gyalog hazajött a szibériai fogságból, az első nap kiment a kertbe, meglátta a káposztákat, és elkezdte kihúzkodni, mire nagyanyám észrevette, több mint a felét kidobálta, és azt mondta sírva nagyanyámnak, hogy soha többet nem akar káposztát enni. Ő kereket készített apámnak és nagybátyámnak. Apám úgy szokta mondani, hogy kilométereket futottak a kerék után. Bújócskázni szoktak, birkózni, nyáron úszni a Vág folyóban. Órákig csuszkáztattak lapos kavicsokat a víz felett.

APÁM

Amikor apám iskolás lett, a ceruzát otthon csak leckéhez szabadott használni, mert ugye kopott a hegye, és bizony abban az időben nagyon kellett spórolni még a ceruzával is. Apám jól tudott rajzolni már kisgyerekként, de hát nem mindig lehetett. Találékony volt, letört egy rövidke faágat, és azzal rajzolt tavasztól késő őszig a földre. Télre gyűjtötte a különböző színű babokat. Ezekből meg sárga kukoricaszemekből, szárazborsóból, cseresznye- és meggymagokból, dióhéjból és búzaszemekből, tojáshéjból készített fantáziaképeket. Lisztből és vízből lett a ragasztó. Amikor sok bab termett, nagyon örültek, mert tudták, hogy nem kukoricazsákot fog mama nekik varrni, hanem babzsákot, azzal sokkal jobb labdázni. Vagy eldugni, és a többiek meg keressék. A kukoricazsákkal az volt a baj, hogy hamarabb tönkrement. Ugye, az éles, száraz kukoricaszemek az amúgy is enyészetnek indult ruhazacskót hamar tönkretették.

Faágból készítettek, faragtak sok-sok pálcikát, amikor már nagyobbacskák voltak, és azzal is játszottak főleg téli estéken úgy, hogy egymáson voltak összevissza a pálcikák, húzni kellett, és aki nem tudott úgy húzni, hogy ne mozduljon meg egy pálcika sem, az kiesett a játékból. Apám már gyerekként jól tudott faragni, és volt egy bicskája, amit vitt magával a hullámtérre. A „bunkós faágakat” kereste, mert abból faragott emberi alakokat vagy babákat. Az alak, vagy a baba feje lett a bunkós rész. „Csak egy kicsit meg kellett reparálni” – szokta mesélni. Erős, hajlékony fűzfaágakat kötött össze, abból lett az ideiglenes hinta.

Azon a vidéken, a Keszegfalui-szigeten, a Csallóközben, a Vág folyó mellett is feltalálták magukat a gyerekek régen. Édesanyám kislánykorában babázott. Fakockája neki is volt. Hímezni, horgolni, kötni, varrni tanult. Ezt szerette, ez volt a szórakozása, kikapcsolódása, hobbija mindig, és haláláig hímzett terítőket. Ő énekelni is szeretett. Az a szép, az a szép..., Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok, Sárga a csikóm és a Komáromi kisleány, vigyél által a Dunán, ezeket szokta énekelgetni nekem. Édesapám pedig megtanított elég korán rajzolni. A térábrázolást tőle tanultam.

ÉN

Gyerekkoromban nagyon szerettem homokban játszani. Várakat építettem. Gyurma például abban az időben ritkán adatott meg. Szőnyben, ahol laktunk, jó agyagos földünk volt, és előfordult, hogy fél zsák agyagot is vitt apám az iskolába, hogy legyen a gyerekeknek gyurma helyett. Szerettem labdázni. Már az általános iskolában is kézilabdáztam. Nekem is volt fakockám, melyet apám készített, de volt igazi babám is. Első játékaim közül egy búgócsigára emlékszem. Még a háromkerekű kisbiciklimre, mely a nővéremé volt, és Szlovákiából hozták át nekem Magyarországra. Akkor kaptam egy szalmával kitömött macit is. A szalmára akkor derült fény, amikor a fiam is játszott vele, és a maci kiszakadt, tönkrement. Szerettem a szoba asztala alatt játszani. Nekem ott volt a babaházam. Anyai nagypapám az almáskertről és a csillagokról mesélt egyszer, amikor kis kunyhóban aludtunk a hullámtéri almásukban. Ott volt velünk a Szuli kutyus is. Nővérem virágkoszorút tanított kötni vadvirágokból. Anyai nagyanyám a tojásfestést és a tojásfújást mutatta meg az egyik húsvét tájékán. Később apám megtanított malmozni. Kiváló logikai játék volt. Olyan szintre felfejlődtem gyerekként, hogy apámat is legyőztem benne. Édesanyám megtanított hímezni, horgolni, kötni már kislány koromban, de a hímzéssel én nem voltam kibékülve. Horgolni, kötni viszont szerettem. Éneklés közben felfedeztem, hogy van a szavaknak ütemük. Még írni sem tudtam, de már rövidke verseket faragtam, olyanokat, mint a „Hangyácska, hangyácska, szorgos kis hangyácska, nem állok az utadba. Nem lépek rád lábammal, menj csak szépen utadra.” Szerettem a növényeket, állatokat. A pocákat és a tyúkokat megszelídítettem, de volt egy kakasunk, az mindig meg akart csípni, s bizony sokszor söprűvel közlekedtem az udvarban, amíg „Kakas uram volt a vezér”. Nekem a növények és az állatkák voltak a barátaim gyerekkoromban. A komáromi lengyár óvodájába jártam. Az óvodában volt sok játék, de sosem értettem, hogy miért szeretnek a fakerekes autóval játszani a gyerekek.

Volt egy rádiónk, de azt csak apám kapcsolhatta be. Minden este meghallgatta a híreket.

Gyerekként elég sokat voltam otthon egyedül, de sose unatkoztam. Több babám is volt, és azt játszottam tanulás közben, hogy őket tanítom. ĺgy tanultam sokáig. Nekik olvastam fel hangosan a leckét, majd elmagyaráztam a babáknak. Mindegyiknek volt ellenőrző könyve. Később napközibe jártam, ahol sok diafilmet vetítettünk a szabadidőnkben. És volt egy könyvtár is. Ott olvastam a pöttyös és csíkos könyveket. Dominóztunk, társasjátékokat játszottunk. Kint a napközi udvarán sántikáztunk, döngetőztünk, ugrálóköteleztünk, ipi-apacsoztunk, illetve bújócskáztunk.

Néha kaptam édesapámtól egy-egy színes üveggolyót. Egyszer vettek kukkert, melybe ha belenéztem, színes mozaikképeket láttam, alakzatuk, ahogy forgattam, mindig változott. Órákig el tudtam nézegetni, de az üveggolyókat is.

FIAM

Fiam születésekor már volt rádiónk, televíziónk és magnónk, mosógép és hűtőszekrény is.

Fiam eleven kis fú volt. Amikor megszületett akkor kezdtünk házat építeni, és nem volt túl sok játéka. Csörgő, cumi, kisautó, búgócsiga, pici labda és sok-sok korához illő képeskönyv. Azt nagyon szerette, ha mesét mondtam neki. Hintázni is szeretett. Amikor beköltöztünk az új házunkba, akkor kisharmonikáért fájt a szíve meg nagy focilabdáért. A fenyőfa alatt megtalálta. Később trombita, majd gitár kellett neki. Nagyon érdekelték az órák. A rossz vekkeróra belsejéből kiszedte az alkatrészeket, és pörgettyűzött évekig. A fakockát kisgyermekként ő is szerette. Majd a Lego érdekelte nagyon hosszú ideig, és a mesék. Rajzolni, festeni ő is szeretett. Iskolás korában magnót kapott, szövegeket és zenét írt már tiniként, de vonzották az üveggolyók. Kész gyűjteménye volt. Lejárt a Duna partjára érdekes színű és formájú kavicsokat gyűjteni, lapos kavicsokat csuszkáztatni. Az elektromos kisautókat szerette, amelyeket távirányítóval lehetett működtetni. Iskolás korában megtanítottam malmozni, de sakkozni is megtanult. A malmozásban sokkal jobb lett, mint én. Aztán a számítógép érdekelte.

UNOKÁM

Az unokám kettő és fél éves kisfiú, aki már a játék számítógépek csínján-bínján túlvan, és bizony az apja igazi számítógépén egyedül irányítgatja egérrel a korához illő meséket. Neki is van macija, Pista őrmestere, nyuszikája, ezekkel alszik. Építőkockák, legók, szerszámkészlet, gyerekkönyvek, kisautók, labdák, kisbicikli, kisroller, furulya, kisgitár a játékai között szerepelnek. Szereti gurigatni, pörgetni a fémpénzt. Kezeli a rádiót, a televíziót, a kazettás magnót. A technikai eszközök természetesek számára. A kerékpár, a motor, az autó alkatrészeit tanulmányozza órákig. Ebbe a világba született. Mégis nagyon szereti, ha a nagyival énekelhet, és ha a nagyi mesél. Kitalálunk dallamokat, szövegeket. Mint például: „Fújja a szél a falevelet, fújja a szél a leveleket.” Ő is dudorász és alkot dallamocskákat néhány ütem erejéig. Mindig megénekeljük a történéseket, mint vihar előtt például nyáron: „Fújdogál a szellőcske, jön a nagy felhőcske, vihar lehet belőle.”

Dédnagyapámtól az unokámig nagyot fejlődött a gyermekek játékvilága. De megmaradt: a fakocka, melyből építeni lehet, a mese, melyből tanulni lehet, mert élénkíti a fantáziát, és erkölcsi magatartási mintát mutat. Megmaradt az ének, mely a léleknek tesz jót.

Megmaradt a nevetés, a huncutkodás és az ima. Ahogyan engem tanított nagyanyám imát mondani, úgy tanítom én is az unokámat imádkozni. Amikor nálam alszik, elalvás előtt mindig elmondjuk: „Istenem, Istenem, lecsukódik már a szemem. Vigyázz az én anyukámra, apukámra, mamikákra, papikákra, kis Balázsra, meg a sok-sok jó barátra.” Aztán elmondjuk közösen a miatyánkot is. Majd jóéjtpuszit adunk egymásnak, és amíg el nem alszik, mesélek neki szépapái és szépanyái, ükapái és ükanyái, dédapái és dédanyái játékairól, gyerekkoráról.