A cukorka öröme kettéharapás előtt

Nádasdy Ádám költészete alapvetően egocentrikus, de nem akárhogy: egy fokozatosan kirajzolódó, mindig önazonosnak tetsző én megfigyeléséről tudósít önmagán kívülről, szinte egy térfigyelő kamera tárgyilagosságával. Szeretjük azt hinni, hogy a versek mögött egy reális én mozog, akit (posztmodern irodalomtudomány ide vagy oda) egyszerűen Nádasdy Ádámnak képzelünk, és mérhetetlenül élvezzük a kiáradó, pőre önironikus intimitást. Mert itt aztán bensőséges barátsággá alakul az olvasás, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy vissza akarunk szólni a szövegnek, válaszolni neki vagy elmesélni valami hasonlót. Nincsenek artisztikus rímmutatványok, nincs szójátéktákolás vagy retorikai-verstani zsonglőrbemutató, nem számláltatnak elő versben az épp legdivatosabbnak vélt bölcseleti tételek vagy fogalmak. Nemcsak mindennemű kommunikáció (és a legnemesebb kommunikációs játék, a szerelem) működik úgy, ahogy Nádasdy leírja, hanem a versolvasás is: „Kétfelől kéne fúrnunk, úgy, ahogy / az alagút-építők benn a hegyben, / erős hittel, hogy pont találkozik. / Persze kis eltéréssel, úgy szokott, / amit aztán lehet kozmetikázni.”

A legtöbb Nádasdy-vers az olvasás során úgy viselkedik, mint egy épp feltöltődő akkumulátor vagy mobiltelefon: minden pillanattal növekszik a szavak feszültségtöltete, egyre nyilvánvalóbb az irányulás, míg végül értelmet nyer az egész, utólagosan telik meg energiával a teljes szöveg és használhatóvá válik.

A kötet öt évszakra oszlik, ezekbe nagyjából azonos számú költemény jut: az időkeret beazonosíthatatlanul szubjektív marad, noha az évszakok zöme talán őszies-télies karakterű. A tér elsősorban az emlékezésé, az öt érzékszerv (és így a mindenkori kísértés) csapdájába esett (és kedvvel eső) ember tere. Meg a képzeleté, hiszen Hobbes Leviathánja óta világos: „Képzelet és Emlékezet egyetlen dolog.” Az emlékezés működési elve a fogyatkozó tudat révén ugyanaz, mint a képzeleté. „Átzuhanni: az fáj. A változás / szűk száján átcsúszni, az horzsolás.” És épp ezek a horzsolások a legfőbb tárgyai Nádasdy új könyvének. Illetve más oldalról megközelítve „a cukorka [egykori] / öröme kettéharapás előtt.”

A Nádasdy-verstípus általában egy ősi szerkesztési szabályt követ, az antik epigrammáét: egy nagyobb lélegzetű expozíciós, azaz felvezető szakaszt követ egy konklúzió, egy többé-kevésbé csattanós vagy összegző zárlat. Egyesek anekdotaszerűségről beszélnek, ez viszont szerintem nem igaz: a narrációt itt nem epikus logika szervezi, hanem eredendően lírai. Másrészt szó sincs csattanós vidámságról: „ĺgy van ez: / a mélységet, azt uralom egész jól, / de a felszín szemtelen. Kibabrál velem.” Vagyis mindig az „apró hullámokkal” van a gond, a rezgésekkel, a rezdülésekkel és azok elkülöníthetőségével. Lenyűgöző, amilyen öniróniával ír Nádasdy a test vágyairól, és amilyen antik, mediterrán humorral érzékelteti Erósz ambivalens előjelű (de inkább pozitív) hatalmát: „...és ízlelgettem internetes nickeket: / talán »Camembert?« Nem jó, az büdös. / Vagy »Parízer?« Az rózsaszín, puha. / »Parmezán« lesz: az öreg és kemény, / ez van. Sürgősen várja reszelőjét.”

A test, illetve a testi tapasztalat történeti – ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: ez a részleges felejtés s képzelettel egybegyúrt emlékezet működésének alapelve. Ha nem lenne, elpusztulna a fantázia, azt pedig mi sem élnénk túl.

(Nádasdy Ádám: Az az íz, Budapest, Magvető, 2007.)