A csapda

háló apránként szövődött. Minden kockáját a közöny szürkesége hurkolta először lazára, majd egyre merevebbre, acélszállal vezetve észrevétlen egy házaspár érzelmeiből.

Ötven év körüliek, vagyonuk gyarapodásáért senkit, semmit nem kímélők. Újgazdagék!

Családi ágyuk mintha egyre nőne, vagy ők zsugorodnak össze, nem tudni, de már oly távol vannak egymástól, hogy még a paplanuk szélével sem melengetik egymást. Csak vannak, mint a füvön a dér. Kezük rég nem simogat, hogy tenyerük alatt vággyá éledjenek érzelmeik. Kiégettségük okát nem érnek rá bogozgatni.

Azért van, amiért mindketten aggódnak a maguk módján – egyetlen gyermekük sorsáért. Kezében a mérnöki diplomával nem találja helyét a világban. Arról nem is szólva, hogy már átlépte a harmincat, és még nem találta meg az igazit. Már letettek a díszes hintón érkezőről, már beérték volna egy jóravaló „vászoncseléddel” is, de fiuk semmi jelét nem adta reményeik beteljesülésének. A szakadék, mely hármuk között tátong koravénségük, ridegségük sötét jeleként, egyre mélyül. Értetlenül állnak a szülők. Nem tudják, fiuk körül az általuk szőtt háló csapdaként bezárult – benne fuldoklik.

A segítő kezek? Gyűlölködő haszontalanság érzésével valamiféle kulcsot keresnek, mit nem is tudják, hol és mikor veszítettek el.