A budapesti úrinő magánélete

Az internetes felületek és a könyves eladási listák kölcsönhatása szempontjából egyfajta előképként gondolhatunk például a Nyáry Krisztián irodalmi szerelmeket taglaló posztjaiból kinőtt könyvsorozatra, amely az Így szerettek ők után újabb területekre kalandozott el, vagy Lackfi János és Szabó T. Anna Verslavinájára, amelyet egy születésnapi köszöntő és az arra adott válasz hozott mozgásba a legnépszerűbb közösségi oldalon. Szécsi Noémi és Géra Eleonóra kötete, A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) egy nőtörténeti – ezzel együtt társadalom- és művelődéstörténeti – blog tartalmaiból öltött könyvformát.

Szécsi Noémi minden megjelenésére érdemes odafigyelni. Egyebek mellett írt már vámpírregényt (Finnugor vámpír, 2002), vörös pikareszket (Kommunista Monte Cristo, 2006), Budapest-regényt (Utolsó kentaur, 2009), majd az 1848/49-es szabadságharc bukását követő emigráció világát megrajzoló történelmi trilógiába vágott bele, melynek eddig két kötete olvasható (Nyughatatlanok, 2011, Gondolatolvasó, 2013). S hogy miért a kritika és az olvasók megkülönböztetett figyelme? Talán elsősorban azért, mert Szécsi Noémi minden könyve okosan, következetesen, egyszersmind szellemesen és izgalmasan nyújtja, húzza, formálja át, majd tölti újra a műfaji változatok hagyományos kereteit.

Az mindig is „kiolvasható” volt, hogy a szerző roppant tudatos, egy ideje pedig tudjuk, hogy takarékos is. A történelmi tárgyú regényeihez könyvtárakban, levéltárakban összegyűjtött, a „nagy műből” végül is kiszorult részletgazdag háttér-információkat sem hagyja jegyzetlapokon kifakulni – néhány éve ezek olvashatók (és folyamatosan gyarapodnak) a Halcsontos Fűző blogon. Amely időközben a maga nemében kifejezetten népszerű lett, így a szerző és a kiadó is látott benne fantáziát, hogy szakértő szerzőtárs – Géra Eleonóra történész – bevonásával, a bejegyzéseket átválogatva, rendszerezve könyvként adja az olvasók kezébe.

„A triviálisnak ható részletek teszik élettelivé, esendővé a regényhősöket” – vallja Szécsi Noémi. És ezekből a triviális részletekből kerekedik ki, válik izgalmas korleírássá, szinte már nőtörténeti kézikönyvvé ez a kötet. A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) egy alapvető társadalmi változásokat hozó időszakon belül, egy átalakuló város képeit felvillantva veszi sorra a korabeli női szerep alapértelmezett szabályait, miközben olyan történeteket is bőven idéz, amelyek a normaszegés finomabb vagy élesebb eseteinek minősíthetők. A vizsgált réteg, az úri középosztály – alatta a kereskedők, iparosok közege, felette a nagypolgárság és az arisztokrácia világa – családi és társasági életéből kiemelt mozaikok sokféle forrásból származnak: néhány budapesti család magániratai, levelezése adja a könyv legfontosabb pillérét, de bőven találunk hivatkozásokat például a korabeli sajtóra, a dualizmus korának saját társadalmára reflektáló szépirodalmi alkotásaira, a nők számára kiadott, különféle témákat érintő útmutatókra (etikett, egészség, háztartás, levelezés stb.). A megidézett nőalakok között vannak nevezetes személyiségek: sok más mellett a Jókai–Feszty család számos határt átlépő lányai-asszonyai; Hugonnay Vilma, az első magyar orvosnő, aki svájci diplomával a zsebében itthon éveken át csak bábaként dolgozhatott (és egyebek mellett olyan meghökkentő gondolatokat fogalmazott meg, mint hogy a nászéjszaka előtt a lányokat fel kellene világosítani a várható események testi vonatkozásairól); Blaha Lujza, „a nemzet csalogánya”, aki nemcsak a színésznők társadalmi állásában beállt változásokat illusztrálja példaszerűen három házassága által, hanem egy korszakos jelentőségű – saját lakásában, az étkezőasztalon elvégzett – nőgyógyászati műtét apropóján a korabeli egészségügyi viszonyokat is jól szemlélteti.

A híres nők mellett persze ott vannak azok a kortársak, akiket nem jegyez semmiféle, szintézisre törekvő történetírás, de feljegyzéseik, történeteik itt és most, a kötet kontextusába emelve tipikusak, vagy éppen atipikus jellegüknél fogva izgalmasak. Miként lehetett óvatosan buzdítani – vagy ellenkezőleg, udvariasan elutasítani – a kérőt? Mit értettek 100–150 évvel ezelőtt szerelmi házasság alatt? Mi kellett a váláshoz? Hogyan készült a havikötő? Mi lehetett a lehetséges forgatókönyv, ha házasságon kívül gyermek született? És ha már itt tartunk: mivel lehetett ezt megakadályozni, vagy ha késő bánat, „elcsinálni”? Hogyan vezette háztartását a Takarékosság erényét gyakorló úriasszony? Hogyan viszonyult a cselédséghez? Milyen társasági eseményeket látogatott, merre nyaralt? Milyen iskolákba járhattak az úrilányok, és milyen pályák nyíltak meg előttük a századfordulón? Száz meg száz izgalmas kérdés és többszörösen annyi válasz körvonalazódik ebben a nőtörténeti kaleidoszkópban, és rajzol árnyalt képet a boldog békeidőkről – női nézőpontból.

Szécsi Noémi–Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860–1914). Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 448 oldal.