A Bolero mint drágakő: három egyfelvonásos remekmű került a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének repertoárjába

Állótapssal jutalmazza az első két darabot is. A Murmuration (Mormolás) Edwaard Liang, a tajvani születésű, amerikai táncos-koreográfus munkája, aki 1993-ban szerződött a New York City Ballet társulatához. Öt évvel később már a társulat egyik vezető táncosa. Bekerül a Fosse (Bob Fosse, a világhírű rendező-koreográfus a Liza Minnelli nevével fémjelzett Kabaré megálmodója) című Broadway-produkcióba, 2002-ben pedig már a Jiří Kylián vezette Nederlands Dans Theater hívja táncosai sorába. Ott kezdett el önálló koreográfiákban gondolkodni. Azóta dolgozott a moszkvai Bolsojban, a szentpétervári Kirov Balettben, San Franciscóban, Sanghajban, Szingapúrban, Washingtonban és a bécsi Staatsoperben.

Nina Poláková, a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének nemrég másodszor kinevezett igazgatója a Houston Ballet számára 2013-ban kreált darabját kérte tőle, amely a negyvenkilenc évesen elhunyt Ezio Bosso olasz zeneszerző műve nyomán készült. Jiří Kylián, az egykori mester kézjegye már az első percekben feltűnik Liang koreográfiáján, értékéből azonban ez mit sem von le. Gondoljunk csak Markó Iván darabjaira a Győri Balettnél. Istenített táncszínpadi atyja, Maurice Béjart mozgásvilága, térbeli gondolkodása, stílusa, ízlése minden egyes alkotását átitatta. A Boleróját például annyira, hogy „ikertestvére” lett a francia mágus azonos című, örök érvényű alkotásának.

Mintha csak egy népes madársereget csodálnánk az ég kékjében, úgy hat ránk Liang szépséges kompozíciója. Még a légörvények hatását is érezni véljük a táncosok átlényegülése láttán. Finom, letisztult, légies mozdulatsorok. Egy madársereg, amelyben minden lehetséges. A kiválás és a visszatérés, az elengedés és a befogadás, az elűzetés és a megbocsátás. Lenyűgöző a négy rövid duett is, amely szerves része tud maradni az érzelmekkel teli egésznek. Az üres, fekete tér hatását magasból aláhulló, hófehér tollpihék fokozzák.

Neoromantikus elemekkel szőtte át az Entrópiák című alkotását az ausztrál származású Craig Davidson, aki Új-Zélandon szerzett táncművészi diplomát, ma pedig a világ számos balettegyüttesénél dolgozik mint koreográfus. A rendszertelenség mértékét, a káosz fokát ábrázolja a három évvel ezelőtt, Zürichben bemutatott miniatűrjében. Mintha érző szoborcsoportokat alkotna a színpadon, úgy dolgozik a táncosaival. Nicholas Thayer különleges zenéje pillanatok alatt belopja magát a többféle párkapcsolatot megelevenítő előadók testébe.

Ha fel is tűnt némi bizonytalanság, apró pontatlanság a mozgásformák beállása során, az összkép hatásosságát az sem rombolta. Tehetséges huszonévesek alkotják a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesét. Csupa jól képzett táncos, akik gond nélkül közvetítik a koreográfus által megálmodott képeket és formákat.

Az est csúcspontja kétségkívül Ravel Bolerója, amelynek több változata született már balettszínpadon. A legizgalmasabb, legérzékibb, leglátványosabb mind a mai napig Maurice Béjart csodája, amelyet Jorge Donn neve fémjelez, de páratlan ajándékként Maja Pliszeckaja is megkapta néhány alkalomra. Ők ketten kapták meg a szólót, és emelték fel az egekig. Béjart pedig ezzel az 1961-ben megalkotott művével lett a Bolero királya. Elsőként egy jugoszláv balerina, Duska Sifnios táncolta a darabbeli Vágyat, méghozzá egy kör alakú, vörös fénnyel megvilágított asztal tetején, körülötte félmeztelen, szobortestű férfiakkal. Ahogy élesedik a ritmus és a zene is egyre összetettebbé válik, úgy tör utat, úgy forrósodik fel a szenvedély, legyűrve minden más érzelmet, amely a Vágy beteljesülését gátolná.

Shahar Binyamini Izraelben komponálta meg a maga Boleróját. Hét évig volt a világszerte ismert és elismert Batsheva Dance Company táncosa, majd 2016-ban koreográfusként is debütált. A Bolero x című, először Vancouverben, pár évvel később Buenos Airesben bemutatott darabját nyugodt szívvel emelem Béjart zseniális koreográfiája mellé. Az első percben ugyan döbbenten néztem az óriási félkörben guggoló táncosokat. Azt hittem, újabb „koppintás” tanúi leszünk. De nem! Binyamini nem másolja Béjart-t, neki erre egyáltalán nincs szüksége. Gazdag fantáziával álmodja táncba Ravel még mindig modernnek mondható opusát, amely végig ugyanazzal a dallammal, harmóniával és ritmussal keríti hatalmába az embert. Fent a színpadon a táncost, lent a nézőt. „A változatosság egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása” – hangzik Ravel definíciója a zeneműről, amely születése óta a világ nagy koncerttermeinek slágere.

Hosszú percekig tartó tombolásban tört ki a közönség a pozsonyi Bolero bemutatóján. Kitett magáért a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttese. Megmutatta, mire képes, ha nemes anyag kerül a kezébe. Csaknem ötven táncos a szó szoros értelmében uralja a színpadot. Vendégkoreográfusuk a zsigereikből csiholja ki a tüzet. Ahogy fokozódik a zene, ahogy erősödik a ritmus, úgy éled fel és kezd izzani, égni, lángolni a színpadi Vágy. Közben újabb és újabb alakzatok formálódnak, mértani pontossággal állnak be láthatatlan pontokra a táncosok.

Ravel szilaj ritmust diktál, Binyamini kezéből pedig egy pillanatra sem csúszik ki a téma. Elképesztő fizikai teljesítményt követel minden egyes táncosától. A legfiatalabbaktól is, akik a pozsonyi tánckonzervatórium növendékei. Büszke lehet magára a társulat. Fényes gyöngyszemek kerültek fel a Nemzeti Színház repertoárjára. Köztük az egyik gyémántból van. Hamisítatlan drágakő.

A szerző a Vasárnap munkatársa