A bennünk lakó Caligula

Ezt a tényt rögtön az elején igyekszik tudatunkba vésni Csiszár Imre rendező. A patríciusok hétköznapi öltönyben szaladgálnak, zsebükben pisztoly és mobiltelefon, aláfestésképpen pedig a színpad felé fordított tévéből az m1 híradója hallható, a tenyérbe mászó Papp Endrével és a tűrhetőbb Aczél Annával, akiktől lám, nem szabadulhatunk, még a színházban sem. Ezzel a modern bevezetéssel a tisztelt nagyérdemű szájába van rágva, hogy nem maradhat kívül az elkövetkező történéseken, nem áltathatja magát azzal, hogy Rómában van. Caligula, ez a kegyetlenségéről és szeszélyességéről hírhedt császár bármely diktátor bőrében újra megjelenhet a színen, ahogy a történelem során annyiszor meg is jelent.

Merész, szemtelenül provokatív a darabválasztás. Maga Csiszár is csodálkozott rajta, ám a színház művészeti vezetője szerint Kassán ma erre van igény. Meglátjuk. Albert Camus, aki regényeivel sem éppen laza vasárnapi olvasmányt kínál, drámaíróként különösen nehéz szerző. Annyi a különbség, hogy kérlelhetetlenül pontos egzisztencialista téziseit most a szereplők szájába adja. Mindenki eszköz, itt Camus a valódi főszereplő, és befogadó legyen a talpán, aki elsőre meg tudja emészteni a hallottakat.

Tudvalévő, hogy a szöveg interpretálása során dől el érvényességének hatóköre. Ha a színészek patetikusan elszavalnák ezeket a mondatokat, dugába dőlne a dolog, itt éppen az a lényeg, hogy végig hús-vér emberek maradjanak, ne pedig eszmék szócsövei. A súlyos mondatokat egyszerű eszközökkel prezentálni nehezebb, mint gondolnánk. És a Tháliában ez sikerült. Sőt, mi több, néha-néha még a humor is elővillan, a közönség pedig hálásan felnevet.

A legjobb magyarországi szabadúszó rendezők egyikének meghívása láthatóan jót tett a társulatnak. Senki sem szöszmötöl a színpadon, semmi sincs odakenve, nem lehet rutinból játszani, mindenki keményen dolgozik, és lám, félkész előadás helyett már a bemutatóra kiforrott egészet kapott a közönség. A dinamikus jelenlét a Caligulát alakító Fabó Tibor részéről magától értetődő követelmény, ám a feladat igazi nehézsége abban áll, hogy a kegyetlen császárt emberként kell ábrázolnia. Nos, Fabó Caligulája olyannyira emberből van, hogy néha nem is értjük, miért rettegnek tőle alattvalói. Kuporog a fotelban, jár-kel, parancsokat osztogat nálánál fél méterrel magasabb partríciusoknak, gyermekien elmélázik az élet nagy kérdésein, mégis mindenki összerezzen a szavára.

A korlátlan hatalom, az szállt a fejébe, mondta kifelé jövet egy kassai polgár, egy másik meg úgy vélte, szerelmének halála miatt „kattant át neki”. Valamivel magyarázni akarták azt, amit láttak, mert a végén még be kellett volna ismerniük, hogy Caligula logikája megkérdőjelezhetetlen, észrevételei mind „ülnek”, tettei pedig csupán e cáfolhatalan képletek megvalósításai. Kinek nem jutott volna eszébe, hogy megkaparintsa a holdat? Ha korlátlan hatalommal rendelkeznénk, vajon nem akarnánk-e mi is a lehetetlent? A másik zűrös ügy a totális szabadság és a boldogság akarása. Caligula rájön, hogy az ember csak mások kárára lehet boldog, még akkor is, ha történetesen ő a császár. Nyomasztják a „normális” világ fájdalmas ellentmondásai, ezért akarja a lehetetlent, az ép ésszel felfoghatatlant. Lenézi és megveti alattvalóit, mert gerinctelen seggnyalók, nem mernek szembeszállni vele. Gyűlöli az árulókat, még akkor is, ha az ő megmentése érdekében árulják el barátaikat. Tulajdonképpen csupa olyasmit fogalmaz meg, ami bennünket is régóta foglalkoztat.

A színpadi látvány sokszor nem a párbeszédet festi alá, a kettő ütköztetésekor szikrázik fel a feszültség. Ilyenkor jelenik meg egyebek közt a humor is. Amikor például Shaggy világslágerének dallamaira Fabó Tibor Vénusz-ruhában jelenik meg, vagy a Lady Marmalade-ra erotikus táncot lejt, a szájak önkéntelenül mosolyra húzódnak, még akkor is, ha közben záporoznak ránk a súlyos gondolatok, és tudjuk, hogy a patríciusoknak kötelező szeretni Caligula táncos produkcióját. (Ja, és vajon hány férfi szeretné titokban kipróbálni a női fehérneműket, vagy pirosra lakkozni a körmeit?!)

Szerencsére az író játéklehetőséget is biztosít a szereplőknek, nem csak nagy szavakat ad a szájukba. A rendező is rendesen rásegít erre, így szinte mindenki jó a szerepében. Bocsárszky Attila hű csatlósként olyan, mintha egy Kusturica-filmből pattant volna elő, Kövesdi Szabó Mária hol tekintélyes nagyasszony, hol kihívó ágyas, hol pedig szemét eltakaró kívülálló. Pólos Árpád, a lázadók vezetője a kétségekkel viaskodó értelmiségit adja, fölöttébb meggyőzően. Petrik Szilárd, az „udvari költő” igazi megtiport lélek, saját ösztöneivel akar szembeszállni, ami persze nem sikerülhet neki, be kell ismernie, hogy lélekben pont olyan, mint Caligula, csak társadalmi helyzete és született gyávasága gátolja őt a hasonló tettekben. A költők egyébként rendesen megkapják a magukét a darabban („a rossz költő nagy megpróbáltatás”), egy balul sikerült versíró verseny után például meg kell enniük gyalázatosan rossz verseiket. Ám ők még jól jártak, Mereia patríciushoz (Nádasdi Péter) képest mindenképp, hiszen neki meg kell halnia, eléggé támadhatatlan logika szerint. (Ha a császár meg akarta mérgezni, akkor azért, mert szembeszállt uralkodója akaratával, ha pedig feleslegesen gyanakodott, akkor azért, mert ilyesmit feltételezett Caliguláról.)

A nők itt csak bábok, szexuális tárgyak, úgy is viselkednek. A fiatal és az idős patríciusok egyformán teszetoszák, mindenki a megúszásra játszik, a túlélés érdekében bármit hajlandóak eltűrni, miközben tudják, hogy semmit sem kell elkövetniük ahhoz, hogy meghaljanak.

Csiszár Imre úgy nyeleti le a közönséggel ezt az egyszerű, célratörő előadást, mint valami keserű pirulát. Elrettentés helyett inkább azt próbálja érzékeltetni, milyen könynyen beszippanthatja az embert a nihil. A darabot átitató irracionális terror a végére létező, tragikomikus valóságként ölt testet. A személyiség totális lenullázása, és a kilátásba helyezett, indoklás nélküli megsemmisítés lehetősége, az, hogy az embert bármikor kivonhatják a forgalomból, errefelé ismerős dolog. Az író által preferált kafkai elvontság ellenére mi, közép-európaiak sajnos mélyen át tudjuk érezni a rómaiak helyzetét.