70 éve törték át a hanghatárt

A hangsebesség jelölésére Ernst Mach osztrák fizikus neve után a Mach-számot használják, ez akkor 1, ha a tárgy sebessége 1225 km/h a légkörben. A levegőben haladó tárgy hanghullámokat kelt, és ezek annál inkább összetorlódnak, minél gyorsabb az objektum, majd a hangsebesség átlépésekor egyetlen, nagy energiájú lökéshullámmá olvadnak össze, létrejön a hangrobbanás. Ezt több hétköznapi eszközzel is elő lehet idézni, például a karikás ostor vége akkora sebességre gyorsul fel, hogy a csattanó hang valójában egy kis hangrobbanás.

A hangsebesség elérése a kezdetektől izgatta a repülés megszállottjait, de propelleres gépekkel ez technikai okokból lehetetlennek bizonyult. A sugárhajtású gépek megjelenése a második világháború végén azonban felcsillantotta a reményt a hanghatár áttörésére. Az amerikai kormány és légierő a Bell céggel karöltve 1944-ben kezdett a fejlesztésekbe, amelyek során felhasználták a hasonló brit programból származó adatokat is.

A Bell X-1 névre keresztelt "szárnyas golyót" a Browning géppuskalövedékéről mintázták, amely stabilan viselkedik a hangnál gyorsabban haladva is, a pilótafülkét a légellenállás csökkentése érdekében a törzs vonalába süllyesztették. A törzs nagy erősségű alumíniumból, a tank acélból készült, a gép hossza 9,41 méter, szárnyának fesztávolsága 8,53 méter, magassága 3,31 méter, súlya 3175 (üzemanyaggal 5545) kilogramm volt, a hangsebesség elérésében folyékony üzemanyagú rakétahajtómű segítette.

Az első "szuperszonikus" pilóta az amerikai Chuck Yeager lett, aki a második világháborúban vadászpilótaként szolgált. 1944 elején lelőtték Franciaország fölött, a francia ellenállás segítségével sebesülten jutott vissza Angliába, majd újra a pilótafülkébe ült, és tucatnyinál is több német gépet szedett le. A háború után is a légierőnél maradt, és végül őt választották ki a berepülésre. (Igazság szerint nem ő szerepelt az első helyen a listán, de a Bell pilótája 150 ezer dollárt kért volna a veszélyes vállalkozásért, amit a Pentagon sokallt.) Yeager 1947 nyarán előbb siklórepülésben, majd a lökhajtásos motorral is kipróbálta a feleségéről Glamorous Glennis-re keresztelt gépet, és egyre közelebb került az álomhatárhoz.

Yeager két nappal a rekorddöntőnek szánt repülés előtt lovaglás közben eltörte két bordáját, de ezt eltitkolta felettesei elől, sérülését a közeli városka állatorvosával kezeltette. A rajt napján már akkora fájdalmai voltak, hogy a pilótafülkét csak egy barátja által seprűnyélből eszkábált eszközzel tudta becsukni. A repülés ennek ellenére sikeresen lezajlott, a gépet a levegőben egy B-29 "repülő erődről" indították, és végül siklórepülésben szállt le. A dicsőségre azonban várnia kellett, a sikeres küldetést titkosították, és a hírt csak 1948 júniusában hozták nyilvánosságra.

A ma nyolcvannégy éves Yeager szolgált a koreai háborúban is. 1953-ban első amerikaiként repült szovjet MiG géppel, ő vitte ugyanis Washingtonba azt a gépet, amellyel egy észak-koreai pilóta dezertált, az év decemberében pedig a Bell X-1A géppel a hangsebesség kétszeresét is elérte. A hatvanas években brigádtábornokká léptették elő, az aktív szolgálattól 1975-ben vonult vissza. 1997-ben történelmi repülésének ötvenedik, majd 2012-ben 65. évfordulóján F-15 géppel ismét a hangsebességnél gyorsabban repült.

Yeager elsőségét többen vitatták, mert a hanghatárt állítólag már 1945-ben áttörte egy német pilóta és félórával Yeager előtt egy másik amerikai is. A vizsgálat bebizonyította, hogy a német Messerschmitt gépe szétesett volna ilyen sebességnél, az amerikai rivális pedig, ha egyáltalán megtette, emelkedés közben, nem pedig szintben repülve szárnyalta túl a hang sebességét, és repülését nem dokumentálták megfelelően.

A repülés történetében új korszakot nyitó Bell X-1 ma Washingtonban van kiállítva az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő Lindbergh gépe és az első magánfejlesztésű űrhajó, a SpaceShipOne mellett. A vállalkozás történetéről Igazak címmel Tom Wolfe írt regényt, amelyet 1983-ban megfilmesítettek.