2004 – szex a moziban

Az angol Michael Winterbottom napjaink egyik legelfoglaltabb rendezője, hiszen évi egy-két filmmel jelentkezik, amelyek ráadásul műfajilag teljesen eltérőek. A tavalyi velencei filmfesztiválon már bemutatásra került a Code 46 című futurisztikus szerelmi történet Tim Robbins és Samantha Morton főszereplésével. A dömping kapcsán senki sem számított arra, hogy Winterbottom utolsó pillanatban elkészült zenés-erotikus filmje fogja az idei cannes-i fesztivál szenzációját szolgáltatni.

A Kilenc dal egy angol fiú (Kieran O’Brian) és egy amerikai lány (Margo Stilley, a 21 éves diáklány csupán pár napig tudta megtartani inkognitóját) szerelmi története a végsőkig lecsupaszítva, amely imitáció és vágási trükkök nélkül mutatja be a két fiatal szeretkezéseit kilenc zenei betét (többek között a Franz Ferdinand, a Dandy Warhols, Primal Scream és a Super Furry Animals koncertjelenetei) között. A szex és rock’n roll mentén létrejött különös vállalkozás nem a vágatlan szexjelenetek miatt forradalmi jelentőségű, hanem mert Winterbottomnak sikerült kiküszöbölnie, hogy az együttlétek túl alpáriak és gusztustalanok vagy éppen túlságosan kiretusáltak és tökéletesek legyenek. A Kilenc dal ennek köszönhetően nem öncélú paráznaság, hanem egy romantikus történet valós és érzéki jelenetekkel, ezt a szigorúságáról híres brit korhatár-besorolók is felismerték, így a film vágatlanul kerül bemutatásra Nagy-Britanniában márciusban.

Tavaly Cannes-ban hasonló sokkot, de lényegesen kevesebb lelkesedést váltott ki Vincent Gallo egotripje, a The Brown Bunny. Egy kiégett motorversenyző (Gallo) utazása során élete nagy szerelmére, Daisyre (Chloe Sevigny) emlékszik, aki a film végén orális örömben is részesíti a színész-rendezőt a kamerák szüntelen jelenlétében. Az ominózus jelenet nem mentette meg a filmet attól, hogy minden idők legrosszabb cannes-i versenyfilmjének, Gallót pedig perverz magamutogatónak bélyegezzék a kritikusok. A film idén nyáron alaposan újravágva végül mozikba került az USA-ban. Az új változat kedvezőbb fogadtatásban részesült, a hírhedt szájjal kedveskedés pedig óriásplakátokon sokkolta tovább a Los Angeles-ieket. Európa legtöbb országában időközben túlélték a mozibemutatót.

Megérkezett viszont a hazai és a magyar mozikba idén Az utolsó tangó Párizsban legendás rendezőjének, Bernardo Bertoluccinak az Álmodozók című nyálcsorgatása, amelyben egy vérfertőző francia testvérpár (Eva Green és Louis Garrel) egy művészlakás díszletei között vezetik be amerikai kortársukat (Michael Pitt) a forradalmiság szexuális vetületeibe. Az utcákon időközben zajlanak a ’68-as párizsi diáklázadások, ám a filmnek ez csak elnagyolt hátterét adja, mivel a rendező elsősorban a fiatal testek buja tobzódására koncentrál, és nem sikerül meggyőznie a nézőt, hogy valóban lenne egy történet a tarsolyában, amit elmesélni kíván. Az Álmodozók szigorú NC-17 korhatár-besorolással került bemutatásra az Egyesült Államokban, ahol továbbra is elsődleges az üzleti megközelítés, és a forgalmazóknak eszük ágában sincs kockáztatni, hogy egy-egy sikamlós jelenet vagy egy bevillanó nemi szerv látványa miatt filmjüket száműzzék a tinédzser- és családbarát multiplex-láncolatok és a Blockbuster videotékák kínálatából. Ennek köszönhetően a bátor embernek tartott Oliver Stone is visszavonulót fújt, és a Nagy Sándor, a hódítóban biszexuális főhősét csupán a hitvesi ágyban engedte szabadjára. Az egyébként többnyire dicsért történelmi hűség így meglehetősen visszás maradt, de ez csak egy az ezer sebből vérző film problémái közül.

Nem kellett azonban félteni a spanyol mestert, Almodóvart ebből a szempontból, hiszen miután szolidabb filmjeivel (Mindent anyámról, Beszélj hozzá) meghódította az egész világot, idén viszszatért a gyökerekhez, és egy feje tetejére állított film noir-t forgatott, amelyben a katolikus egyház is kapott hideget – de főleg meleget. Az ember, aki felfedezte Banderast, ezúttal az idén üstököskarriert befutó Gael García Bernalt rendezte transzvesztitaként, egy szál alsógatyában és meglehetősen forró homoszexuális jelenetekben, de a rendező és sztárja is jól jött ki a kalandból, hiszen mindkettőjüknek jutott bőven a Rossz nevelés elismeréseiből.

A hollywoodi sztárok nem voltak hajlandók sokat kockáztatni idén, pár bevillanó mellet vagy izmos hátsót leszámítva biztos nem fáztak a forgatásokon. Egy, csak egy legény van a gáton, aki nem szégyenlősködik soha: Ewan McGregor idén is előkapta a fénykardot, és minden útjába kerülő nőt ledöntött a lábáról a Young Adam című realista alkotásban. Alexander Trocchi, skót író két verziót írt az alapul szolgáló regényből, a filmnél a pornográf verziót is alapul vették a szereplők motivációinak pontosabb szemléltetése érdekében. McGregor Tilda Swintonnal és főleg Emily Mortimerrel előadott jelenetei pornószínészeknek is becsületére válhattak volna azon kívül, hogy egyébként kiváló alakításokat nyújtottak.

A Fallal szemben főszereplőnője egy hibátlan színészi alakítást tett az asztalra Fatih Akin filmjében. A film sikersorozatán mit sem csorbítottak a török származású színésznő múltjából előbukkant szexfilmek, ami nem is csoda, hiszen Sibel Kekilli egyszerre tudott érzéki és titokzatos maradni a filmben. A legismertebb férfi pornósztár, az olasz Rocco Siffredi pedig ismét megcsillantotta meglepő színészi tehetségét A pokol anatómiája című Catherine Breillat-filmben. A rendezőnő és az idősödő csődör másodjára dolgoztak együtt, a szintén meglehetősen bizarr Románchoz képest azonban Siffredire nagyobb színészi kihívás várt, hiszen több ezer nő „meghódítása” után ezúttal meleg férfit alakított, akinek karakterén keresztül a rendezőnő azt a tézisét kívánta igazolni, hogy minden férfi eredendően nőgyűlölő.

A pokol anatómiája persze már az a kategória, amely sokkal inkább tartozna a pszichológusra, vagy legalábbis zárt ajtók mögé, de a szenvedély filmes ábrázolásában a 2004-es tapasztalok is azt mutatják, hogy igen ritka az egészséges középút. (o)